Felvenni a klímaváltozások kihívását

Összefoglaló

Az alanti eszmefuttatás nem egy tanulmány, csupán egy esszé, egy vázlat. Egy olyan út kijelölésére, ami az emberiséget a klímaváltozások által okozott gondokat helyileg enyhítheti. Kiindulópontunk annak a ténynek a felismerése, hogy a légkört és a szárazföldi talajokat az élővilág, a bioszféra hozta létre. Amikor a légkörben az egyensúly felborul, akkor a megoldás érdekében az élővilág felé ajánlatos fordulni. A bioszféra az éltető légkörrel, túlélésének az eszményi feltételeket megteremtve egy nagyon sokrétű, bonyolult önszabályzó folyamatok segítségével tartja fenn az egyensúlyt. Az élővilág kulcseleme a szén. Önszabályzó tevékenységének a lényege a rendelkezésre álló szén legjobb eloszlása a légköri CO₂ és az élő-, ill. életanyag között. Az eloszlást a fotoszintézis működési sebességével, ill. kapacitásával lehet szabályozni. Ezzel kezünkben van az a kulcs, amivel jelenleg a légkörben lévő felesleges szenet a szárazföldi élővilágba helyileg visszavezessük.

A szénnek a légkörből való kivonása lehetséges. Ehhez a szárazföldi működő (aktív) élő- és életanyag mennyiségét kell megnövelni, ami a fotoszintézis segítségével „átcsoportosítja” a rendelkezésre álló szenet. A működő élő-anyag mennyiségének a növelése érdekében mozgósítani kell az összes rendelkezésre álló növényi-, állati- és emberi eredetű – jelenleg hulladéknak minősített, vagy elégetett – életanyagot [1]. Ennek érdekében az életanyagról, a mezőgazdaságról, a vízről, a higiéniáról, valamint a zöld energiatermelésről alkotott jelenlegi felfogásunkat alapjaiban kell felülvizsgálni. Bár ez a gondolat meglepő, de a gyakorlati kivitelezésnek az elkerülhetetlen kiindulópontja a mindent-a-szennyvízcsatornába rendszer felszámolása. Ez egy olyan infrastruktúrát hozna létre, amivel a klímaváltozások következményeit helyileg valamelyest mérsékelni lehet.

Az alant javasolt megoldások egyik jellemzője pontosan a klímaváltozások enyhítését célzó eljárás kedvező „mellékhatásai”, mint a vízgondoktól (vízhiány, szennyezés, árvizek, szárazság, stb.) való szabadulás, és egy fenntartható élelmiszer termelés megvalósítása. Nem is beszélve az un. „zöld energia” termelésére létrejövő új biotechnológiák megjelenéséről, amelyeknek az energetikai hatásfoka magasabb [2], mint a jelenlegieké.

A klímaváltozások tétje

A légkör CO₂ tartalmának a növekedése egyre jobban úgy néz ki, mint egy világméretű időzített bomba, aminek a robbanása egy apokalipszis-szerű helyzetet hozna létre. A valóságos tét a civilizáció és talán az ember, mint faj, túlélése. A robbanás forgatókönyveit a szakemberek különböző bonyolult modellek segítségével állították fel, de a jövőnkre, kivétel nélkül mindegyik félelmetes árnyékot vet. A kirajzolódó nagy baj, alapvető megoldásokat igényel, más út, más lehetőség nincs!

A szakemberek által jelenleg az egyetlen javasolt megoldás az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának a csökkentése. Emellett a felesleges széndioxidot „szénkutakba” szeretnék sajtolni. Nem veszik észre, hogy a legnagyobb rendelkezésünkre álló „szénkút” a szárazföldi növényvilág ami, megfelelően felerősítve, a légköri szenet szerves szén formájában tárolja az élő- és életanyagban.

A telhetetlen Moloch táplálása

A jelenlegi eljárás, amíg az alant vázolt teljes-körű szemléletet figyelmen kívül hagyja, ellentmondásos marad, sőt enyhén szólva nem ésszerű. A széndioxid kibocsátásának a fékezésére „mindent (?) megtesznek”, miközben az energiaszükségletek kielégítésére hatalmas összegeket mozgósítanak új ásatag energiahordozó források (többek között a palaföldgáz, a tengeralatti metán, stb.) feltárására.

Az így előállt helyzetben, az atomenergia hívei célkitűzéseiket, akadályoktól mentesített pályán valósíthatják meg. Miközben büszkén hirdetik, hogy ők „a klímaváltozásokhoz nem járulnak hozzá”. Másrészt az energetikai kutatások területén, tudós szakemberek tömege tódul az un. „zöld energia” aranylázának a (sajnos veszélyes) völgyébe. A pellet- és minden mozgósítható növényi életanyag égetése, a biogáz és a bio-üzemanyagok termelése valósággal lázba hozta még a döntéshozókat is. Ezeknek a tevékenységeknek a folytatására gyakran lehet hallani az indokolást, ami szerint „a zöld energia termelése az üvegházhatásokra nézve teljesen semleges: a légkörből kivont széndioxidot juttatja vissza a légkörbe”.

Az is kimutatható, hogy ez az út is egy zsákutca.

A szakemberek jelenlegi szemlélete

A légkör üvegházhatásának a mai szemlélete egyértelműen borúlátó, de sajnos valósághű. A nagyon bonyolult matematikai modellekkel végzett számítások kivétel nélkül a helyzet elmélyülő és gyorsuló romlását jelzik. A szakemberek előrejelzései, a hőmérséklet emelkedés minden Celsius fokával egyre nyugtalanítóbb távlatokat írnak le. Sajnos ez a szemlélet, a rendelkezésre álló megfigyelések fényében ma már olyan távlatokat ábrázol, amelyekben még hatásos intézkedések esetén is, a világméretű klíma-katasztrófa már elkerülhetetlen. Legkésőbb 20–30 évvel ezelőtt kellett volna a hatásos döntéseket meghozni. Ma már ez, bizonyos mértékig, csak „eső után köpönyeg”.

A gazdasági és politikai döntéshozók nem napolhatják el a végtelenségig az egyre fájdalmasabb döntések meghozatalát. A gond csupán ott van, hogy az eddig hozott döntések (mint a Kiotói- és a Párizsi Egyezmény) az állandóan mért változások alapvető irányát nem befolyásolják. Az ásatag energiahordozók égetésének a csökkentése, a jelen pillanatban egy „pusztába kiáltott szónak” tűnik.

Minden jel arra mutat, hogy az itt vázolt megoldás is, bár jelentős helyi javulásokhoz fog vezetni, a folyamatot már megállítani nem tudja. A világméretű katasztrófa-helyzet által létrehozott károkat, főleg aszályos vidékeken, viszont jelentősen mérsékelheti. Az itt vázolt rendszerrel felélesztett aszályos területek lesznek (mint pl. a magyar Nagy Alföld) az emberiség utolsó menhelyei. Pontosan ezért már ma, fel kellene térképezni a szökőáraktól és szélviharoktól mentesebb sivatag-menti aszályos vidékeket, ahol az itt leírt rendszer még alkalmazható lesz. Ezentúl pontosan ezekre kellene helyezni a hangsúlyt.

Szemléletváltás az emberközpontúból az életközpontúba

A világméretű vízgondok felszámolására, több mint 25 éve hirdetem a fenntartható vízgazdálkodás (a VÍZGAZDA) nagyon is kézenfekvő megoldásait.

A jelenleg uralkodó szemléletet emberközpontúnak, (antropocentrikusnak) tekinthetjük. Ez a felfogás uralja a gazdasági és politikai életet, és ennek alapján választják ki az alkalmazásra kerülő műszaki megoldásokat. Hosszú évekig tartott, mire rájöttem, hogy az általam javasolt szemlélet életközpontú [3], (biocentrikus), amiben nem az ember áll az érdeklődés középpontjában, hanem az élővilág.

Ebben az új szemléletben nem az ember kényelme és rövidtávú önző érdeke a fő szempont, hanem az élővilág kímélése, aminek az ember is egy szerves része. Ilyen tekintetben itt egy hosszútávú gondolkozás jön előtérbe. Önző hozzáállásával és rövidtávú döntéseivel, az ember kivonta magát az élővilágból, amire pusztító élősködőként rátapadt. Szemléletváltás hiányában, az ember, mint minden élősdi, a befogadó szervezettel (az élővilággal) együtt elpusztulhat. Az viszont már egy más kérdés, hogy az élősdiek ellen a befogadó szervezet midig védekezik. Az öntelt emberközpontú felfogás hívei még nem vették észre azt a tényt, hogy az erőviszonyok nem az embernek kedveznek: az élővilág az ember nélkül is működik, viszont az ember, jól működő élővilág nélkül nem létezhet. In fine az élővilágon kívül lévő (élősdi) ember, pusztulásra van ítélve. Pusztulását az élővilág (nagy megkönnyebbüléssel) túl fogja élni. A szakemberek többsége [4]nagyon nehezen fogadja el azt a tényt, hogy az élővilág és földünk erőforrásai nem képezik az ember kizárólagos tulajdonát, amivel kénye-kedve szerint rendelkezhet. A világszerte tapasztalt és ismert nagy gondok gyökere az emberközpontú felfogásban keresendő.

A vízhez, az élelmiszeri termeléshez és a klímaváltozásokhoz köthető gondok közvetlenül ennek a helytelen hozzáállásnak a következményei. Viszont ennek az ellenkezője is igaz. Életközpontú hozzáállással az emberiség a jelenlegi – a szakemberek által sorscsapásnak beállított – világméretű gondokból, kimutathatóan két nemzedék (kb. 50 év) leforgása alatt kilábalhat. A teljes kilábolás valószínűleg egy évszázadot is igénybe vehet. A jelenlegi rövid esszé pontosan ennek az útnak a jelzőtábláit tűzi ki. Minél jobban késik az új felfogás elfogadása, az átmenet annál fájdalmasabb lesz.

A szén az élővilág kulcseleme

Amint azt már fenn említettük, az itt javasolt eljárás alapgondolata egy tényen alapul: a szárazföldi talajok és a földi légkör az élővilág terméke. Élővilág nélkül földünk légköre egészen más lenne: sokkal melegebb és az élet számára alkalmatlan. A légkör és a talajok egymással igen szoros kölcsönhatásban vannak. Ez a megállapítás a tengerekre is érvényes. Ennek következében a rendelkezésre álló szén, mint elem, az élővilágban (bioszférában) működő élő- és életanyag és a légkörben lévő szén-dioxid között oszlik el [5].

A szénegyensúly egyik igen fontos eleme a talajok élővilága, amivel a növények teljes együttműködésben (szimbiózisban) élnek. A talajok élővilágának a nélkülözhetetlen közege a televény, amit humusznak is neveznek.

A „korszerűnek” minősített vegyi mezőgazdaság pontosan a talajok televénytartalmát égette ki, amivel az élővilágból hatalmas mennyiségű szerves szenet bocsátott ki, CO₂ formájában, a légkörbe. Az élelmiszer-termelést csak híg- és műtrágyákkal tartják fenn – időlegesen. Termőtalajaink ma úgy élnek (a beléjük ültetett beteg növényekkel együtt, amelyeknek a termelése csak mérgező növényvédő szerekkel lehetséges), mint az infúziókkal életben tartott halálos betegek. Az így termelt növényekkel táplált emberek és állatok is, betegek. A 20. század elején bevezetett vegyi mezőgazdaság a klímaváltozásokhoz nagyban hozzájárult.

A másik, szintén jelentős, tényező az élővilág évezredek óta, az emberiség által véghezvitt, nyakló nélküli pusztítása. Az 18. század végén elindult ipari forradalommal a pusztítás felgyorsult. A 19. és 20. században kiépített vasúthálózat és bányászat nagyméretű erdőpusztítás árán jött létre. Ezt viszont évszázadokon keresztül a tengeri közlekedést és háborúkat biztosító hajók építésére kivágott erdők előzték meg [6]. A 20. század a károkat, az ásatag energiahordozók használata ellenére, az élővilág légzését biztosító hatalmas esőerdők pusztításával tetézte.

Van egy harmadik tényező is. A múlt század ’70-es éveitől kezdve, a szakemberek rávetették magukat, az un. „zöld energia” termelésére. Ezzel az élővilágból egyre nagyobb mennyiségű működő (aktív) élő- és életanyagot vonnak ki, ami szintén hozzájárul a klímaváltozásokhoz. Teljesen helytelen azt gondolni, hogy a nyakló nélküli pellet-égetés, a biogáz termelés, a biomassza-erőművek működtetése, és a bioüzemanyagok termelése nem növeli a légkör szén-dioxid tartalmát. Az igaz, hogy a növények a napenergiát, a légkörből kivont CO₂ segítségével, szénvegyületekben tárolják. Viszont a növényi anyagok égetésének a szénmérlege csak akkor nulla, amikor az élővilágban működő élő- és életanyag mennyisége nem csökken. Sajnos ez a feltétel jelenleg nem teljesül: a szén természetes körforgását, csak a humuszképző folyamatok fenntartásával lehet szinten tartani. Viszont humusztermelésére, a jelenleg ostobán elégetett növényi- és állati eredetű életanyag maradéktalan felhasználása nélkülözhetetlen. Pontosan ezért tekinthető a jelenlegi zöld energiatermelés, fenntarthatatlan, az emberiség számára öngyilkos tevékenységnek [7].

A humuszképződési folyamatokba helyesen nem visszavezetett állati (emberi) és növényi életanyagban lévő szén, végső fokon, így vagy úgy, a légkörbe kerül – szén-dioxid formájában. A jelenlegi zöld energiatermelés csak égetéssel történik. Közvetlen égetésnél a szén-dioxid termelése gyors és teljes. A maradék égéstermék, humuszégető hamu.

A klímaváltozások helyi megfékezésének a kiindulópontja

A 4. pontban jelzett lehetőségeket főleg a kiválasztott, a klímaváltozási katasztrófák (szökőárak és tornádók) által viszonylag kevéssé érintett aszályos vidékeken lehet még sikerrel megvalósítani. Magyarország is egy ilyen területen van. Viszont az alant jelzett programot ma már sürgős lenne itt is elindítani.

A kiindulópont a szalma- és növényi életanyagot nagy méretekben elégető erőművek, valamint a nagyméretű biogáz termelés, valamint a földalatti vízkészleteinkből kiemelt vízzel való öntözéses gazdálkodás gyors megállítása lenne. Második lépésben a szennyvízgazdálkodást kellene teljesen átalakítani. Ez utóbbi az összes lakossági- és élelmiszer-ipari szennyvizet a klímaváltozások helyi hatásainak az enyhítésére mozgósítja, hatásos víz-visszatartással. A jelen esszé egyik alapgondolata az, hogy a szennyvíztisztítás, és a klímaváltozások közötti összefüggés a mezőgazdaságon és a zöld energiatermelésen át létezik. Fenntartható szennyvíz-gazdálkodás nélkül, nincs fenntartható élelmiszer-termelés.

Tehát, feltevésünk szerint a klímaváltozások megfékezése felé vezető úton az egyik első, és kikerülhetetlen, lépés a „mindent a szennyvízcsatornába” rendszer teljes és gyors felszámolása lenne. A klímaváltozásokkal Magyarország abban a szerencsés helyzetben van, hogy a mindent a szennyvízcsatornába rendszer gyors felszámolásával egy olyan infrastruktúrát hozna létre, ami a klímaváltozások ellenére is helyileg egy élhető környezetet teremtene. Bizonyos vidékeken, mint pl. az Alföldön, még a jelenleginél is életerősebb zöld környezetet biztosítana.

Nem ismételhetjük eléggé: a lakosság által termelt fekete- (fekáliás) vízben lévő „szennyezés” nem hulladék. Értékesítése elengedhetetlen. Tudományos részletekbe való bemerülés nélkül mondhatjuk, hogy a szennyvíztisztítás a humuszképző szerves alapanyagok molekula-szerkezeteit rombolja szét, amivel a talajt, és az élővilágot egy nélkülözhetetlen erőforrástól fosztja meg.

A városokból szelektíven begyűjtött fekete-vízzel és a hígtrágyával átitatott növényi (jelenleg hulladéknak minősülő) anyagok átitatásával hatalmas mennyiségű humuszképző mezőgazdasági szerves adalékot lehet termelni.

Egy gramm televény (humusz) kb. 50 gramm vizet képes, mint egy szivacs, a talajban tárolni. A csapadékok vizének a jelentős része nem a közeli folyóvizekbe csurog, és nem hagyja el az országot, hanem a talajban marad. A humuszban tárolt víz lassan a földalatti vízbázisokba szivárog. A humuszban szegény talajok képtelenek a csapadékok vizét visszatartani, ami nemcsak földalatti vízbázisaink ellátását korlátozza, hanem az árvízveszélyt is növeli. Jelenleg a földalatti vízbázisokból több vizet emelnek ki, mint amennyi beléjük a csapadékokból bekerül. Tehát az árvizeket, és a vízbázisok kimerülését, egyrészt a humusz nélküli talajokról, másrészt a szennyvíztisztító állomásokból a folyókba gyorsan beömlő víz, és a féktelen öntözéses gazdálkodás okozza. A humusztartalom növekedésével az árvizek gyakorisága és súlyossága is csökken. Jean Pain és Paul Moray módszereivel az élelmiszer-termelés öntözés nélkül is fenntartható. A folyók hozamának az ingadozása is csökken, a szárazságok által okozott károk is. A csapadékok vizével feltöltött vízbázisok a jelenlegi vízhiányt is lassan felszámolnák. Viszonylag könnyen el lehetne érni azt a helyzetet, amikor a folyókba többé egyetlen liter szennyvíz sem kerül. A Tisza-tóhoz hasonló felszíni víztartalékok és ártéri erdők telepítése is elengedhetetlen. Ott lehetne tárolni és visszatartani a hegyekből lefolyó árvizek nagy részét.

Árterületi erdőkkel lehetne azt a nagy-mennyiségű cellulóz-alapú életanyagot megtermelni, amelyekkel a lakosság által termelt fekete-vizet és a hígtrágyát kezelni lehet. A meglévő erdőkből viszont a bozótot kellene, pontosan a humusz-készítésre kitermelni, amivel az erdőtüzeket hatástalanítani lehet. Lásd a Jean Pain-féle módszert.

Magyarország részére van még egy viszonylag szerencsés körülmény. Az itt vázolt megoldásokkal a viszonylag gyér lakosság még a „klímabomba” robbanása után is élelmiszerét meg fogja tudni termelni. A túlnépesedett területek népei kedvezőtlenebb helyzetben vannak és lesznek. Ezzel szemben jelenleg minden jel arra mutat, hogy a „klímabomba” a „demográfiai bomba” robbanását is már elindította.

A klímaváltozások helyi enyhítésének az útja

Hét milliárd ember (a század végére 9–10 milliárd lesz) ürüléke a haszonállatokéval azonos nagyságrendű életanyag. A kettő együttes kezelése, a megfelelő mennyiségű cellulózban (szénben) gazdag növényi (jelenleg elégetett) anyagokkal, az élelmiszer-termelésben kiváltaná a híg- és műtrágyák használatát. Víztisztító állomások helyett hatalmas alomátitató és komposztkészítő telepeket üzemeltetnének. A lakosság növekedésével, egyre több ember fog igen nagy, több tízmilliós, városokban élni. Az alomátitató telepek segítségével a városok lesznek az élelmiszer termelés köldökzsinórjai. Legalábbis a megemelt tengerszint, a hatalmas szökőárak és tornádók által el nem pusztított városokban.

A szennyvízgazdálkodás új tudományának a szén-mérlege

A termő- és erdei talajok humusztartalmának a visszaállítása egy viszonylag lassú folyamat. A humusz ember által való „égetése” (pusztítása) is évszázadok, sőt évezredek óta folyik, sajnos gyorsuló ütemben. A folyamat megfordítására minden rendelkezésre álló növényi-, állati- és emberi életanyagot a humuszképződési folyamatok táplálására kell mozgósítani. A folyamat indulásakor azért is ilyen lassú, mert a humuszképződéshez szükséges növényi élet- és élő-anyag kezdetben nem túl nagy. Másrészt jelenleg még hatalmas mennyiségű légköri szenet (szén-dioxidot) kell tárolni a talajokban [8].

Egy világméretű életanyag-tervezet megvalósításával a kiválasztott vidékeken – mint pl. Magyarország – egy-két évtized után már jelentős változásokat fogunk észlelni. Az első- és gyors következmény a folyók vizének igen erős minőség-javulása lesz. Oda többé a lakóházakból és az élelmiszeriparból szennyezés nem kerül. Aszályos és nagyon száraz vidékeken a növénytakaró felélénkítésével a víz elpárolgása is növekedik. A felfelé menő meleg légáramlatok is csökkennek, ami a csapadékok mennyiségét növeli. A televény viszont a csapadékok vizét, elpárolgás és folyóba csorgás helyett, a talajban tárolja.

30–50 év elteltével olyan aszályos vidékek is, mint a Földközi tenger vidéke, a Közép-Kelet, vagy a Szahara déli peremvidéke (Sahel) egyre zöldebbé fog válni. Ez még fokozottabban érvényes a magyar Alföldre is, ahol nagy kiterjedésű lombhullató, új telepítésű magonc-erdők és gyümölcsösök mérsékelnék az aszályokat és fékeznék az árvizeket. A Paul Moray-féle magonc gyümölcsösök és erdősávok, megteremtenék az öntözés nélküli gazdálkodás feltételeit. Ehhez járulna még hozzá a széleskörű kondanevelés is. Az energiafű fekete-vízzel való komposztálása a homokos- és szikes talajokat néhány év alatt termőföldekké varázsolja.

A növényi- és állati (ill. emberi) életanyag mozgósításával gyorsuló iramban beindul a szén-dioxidnak a légkörből való kivonása és az élővilágban való tárolása. Szerencsére az élővilág felélesztése egy öngerjesztő folyamat: minél több szenet tárolunk az élő- és életanyagba, annál jobban növekedik a szén-dioxid légkörből való kivonásának a sebessége. Szerencsére erre is megvannak a ma már ismert műszaki megoldások [9].

Az itt vázolt világméretű életanyag-gazdálkodási tervezetnek van egy lehetséges kibővítése is. Nemcsak a szárazföldi növényvilág fotoszintézisét kell feléleszteni, hanem az óceánok növényvilágát a fitoplanktont is. Azt a műszaki megoldást kell kidolgozni, amivel a fitoplankton által létrehozott un „óceán-havazást”, a fitoplankton tengerfenéken való ülepítését éleszteni lehet. Az óceánok a nap energiájának a három-negyed részét kapják, ami szintén hatalmas mennyiségű élő- és életanyagot tud termelni, és azt egy világméretű „szén-kútban” a tenderfenéken tárolni. A jelenleg égetett kőolaj és földgáz is ilyen életanyagból keletkezett. Ezalatt a szárazföldi életanyag a kőszenet szülte meg. Mindkét folyamatot sürgősen mozgósítani kellene.

Az élővilág „lélegzése”

Itt beszélnünk kell a jelenlegi élővilág, pontosan mért „lélegzési folyamatáról” is. Még a jelenlegi – erősen elpusztított – élővilág is évente, az ember által kibocsátott szén-dioxid mennyiségének a többszörösét cseréli ki a légkörrel. Ilyen szempontból az emberi tevékenység még mindig „eltörpül” az élővilág működése mellett.

A légkör szén-dioxid tartalmának az idő függvényében ábrázolt jelenleg exponenciális jellegű görbéje egy fűrész fogaihoz hasonlítható. A koncentráció változásának a ritmusa az évszakokhoz van kötve: tavasszal az élővilág a fotoszintézissel szén-dioxidot von ki a légkörből, az őszi lombhullás és az azt követő bomlás a légkörbe szén-dioxidot juttat. Ezt az ingadozásos jelenséget elvileg nem lehetne megfigyelni, ugyanis a két féltekén az évszakok közötti 6 hónapos eltolódás következében az északi tavasz CO₂ elnyelését a déli ősz CO₂ kibocsátása elvileg kiegyenlítené. A valóságban az északi féltekén a mérsékelt égövben nagyobb szárazföldi területek vannak, mint délen. A megfigyelt ingadozás – bár amplitúdója az egy év alatt az ember által kibocsátott szén-dioxid többszöröse – csupán a két félteke közötti különbséget tükrözi. A valóságban az élővilág által a légkörrel évente kicserélt CO₂ mennyisége sokkal nagyobb, mint az ember által egy év alatt a légkörbe kidobotté.

A megfigyelt, igen erőteljes CO₂ ingadozás tehát az élővilág „lélegzése”. Mértéke az élővilágban működő élő-anyag mennyiségével arányos. Egy növekedésben lévő élőrendszer (mint pl. egy erdő) több szén-dioxidot von ki a légkörből, mint amennyit kibocsát. Amikor a növekedés megáll, az elnyelés és a kibocsátás kiegyenlítődik. Tehát amikor célunk a légkörben lévő „felesleges” szén-dioxid kivonása, az erdők tervszerű kihasználásával és bővítésével nélkülözhetetlen, és egyre több humuszképző alapanyagot termelhetünk. Ez lesz, többek között, a szén-dioxid tárolás egyik leghatásosabb technológiája. Mellékesen megjegyezve, az ilyen erdőgazdálkodás nagy mennyiségű használható fa-anyagot is termel. A fából készített tárgyak (bútorok, építőanyagok, stb.) is csak a légköri szén-dioxidot tárolják, de csak akkor, ha „életük vége” nem az esztelen elégetés, hanem komposztképző fatörek készítése lesz.

Az ember esetleges – bár valószínű – eltűnésével a jelenlegi felborított egyensúlyt az élővilág ugyan lassan, de felszámolná. Viszont ez a folyamat évezredeket fog igénybe venni. A légkör CO₂ tartalmának a növekedésével az ember által többé nem pusztított élővilág bizonyos mértékig „felélénkül” és tömegét növeli. Amikor a légkör CO₂ tartalma csökken, a lehűlés miatt a fotoszintézis is lelassul. Ez az élővilág önszabályzó mechanizmusa.

Hiba lenne viszont azt hinni, hogy „bármit teszünk is a Természet, visszaállítja az egyensúlyt”. Az önszabályzó folyamat lassú, ideje meghaladja az emberi léptéket. A kb. 200 éve felgyorsult szén-dioxid kibocsátás és az élővilágnak az ember által végzett nagy méretű pusztítása az évezredek folyamán, mára már olyan helyzetet hozott létre, ami az emberiséget a legkedvezőbb esetben is a kihalás közelébe fogja vezetni.

Amikor azt mondjuk, hogy a talajok és a légkör az élővilág terméke, hozzá kell azt is tenni, hogy a jelenlegi talajokat és légkört is az ember hozta létre. Emberi időléptékben – és csak erre alkalmas vidékeken – az egyensúlyt csak évtizedekig tartó, nagyon következetes életanyag gazdálkodással lehet valamelyest visszaállítani. Ez az egyetlen remény egyes, ma aszályos és félsivatagi vidékeken élő népek túlélésére. A demográfiai bomba hatásait viszont politikailag nagyobb figyelemmel kellene követni, mint azt ma teszik.

Az itt javasolt megoldások elnapolásának a következményei

Befejezésül csak a matematikai modellekre szeretném felhívni a figyelmet. A bonyolult rendszerek működését leíró matematikai modellek az egyensúly fokozatos felborulását az időben egyre nagyobb kilengésekkel [10](fluktuációkkal) jellemzik. Viszont ami minden modell esetében megjelenik, az a rendszer robbanásszerű széthullása. A jelenleg észlelt hatások a folyamat gyorsulását egyértelműen bizonyítják. Sajnos az a tévhit, ami szerint a „rendellenességen” kívül, minden nagyjából „rendben van” a szomorú valóság előtt behunyt szem. Mint ahogyan azt a bevezetőben mondtuk, a klímaváltozások egy valóságos és világméretű időzített bombához hasonlíthatók. Jelenleg már közel vagyunk a robbanáshoz.

Ismétlem, az itt javasolt megoldások elindításához talán kevesebb pénzre lenne szükség, mint a jelenlegi klímaváltozások hatásainak [11] a tanulmányozására, vagy a szennyvizek irracionális tisztítására elköltött összegek. A hatások tudományos felmérése a problémát nem oldja meg. A klímaváltozásokkal foglalkozó tanulmányok tömegében, tudtommal a jelen esszé az egyetlen, amelyik helyi- és hatásos megoldásokat javasol, amivel a klímaváltozások következményeit helyileg valamelyest még mérsékelni lehet. Az itt vázolt gondolatok egy részével lehet nem egyet érteni, de emiatt a jelen esszé közzétételét korlátozni nem lenne tárgyilagos hozzáállás, nem is szólva a tét nagyságáról, aminek az érdekében minden gondolatot és ötletet érdemes lenne megvizsgálni. Az építő vita hozza majd meg az igazi megoldást.

ELEJÉRE