A fenntartható biotömeg-gazdálkodás alapelvei

A biotömeg-gazdálkodás szerepe

Az angolból fordított biotömeg (biomass) szóra a magyar nyelv két különböző szót használ: az élőanyagot és az életanyagot. Az élőanyag az élőlény halála, ill. pusztulása után életanyaggá alakul. Tehát, amikor „biotömeg-gazdálkodásról” beszélünk, akkor magyarul életanyag-gazdálkodásról van szó. Bármelyiket is használjuk, a biotömeg-gazdálkodás még ma is egy teljesen félretett ill. meg nem értett tudományos és műszaki tevékenység. Eddig nem találkoztam egyetlen olyan elismert szakemberrel, aki ennek a tudományos ágnak különösebb figyelmet szentelne. Sajnálatos módon a mező-, erdő-, energia- és vízgazdálkodási szakemberek eddig még nem ismerték fel a biotömeg-gazdálkodás, pontosabban az életanyag-gazdálkodás, kulcsszerepét a földi élet jövőjének a kialakításában. Nem ismerték még fel azt a különben kézenfekvő tényt, hogy:

1. a vízgazdálkodás lehetőségeit földünkön az életanyag-gazdálkodás minősége határozza meg;
2. a helyes életanyag-gazdálkodásban van az egyik (a legfontosabb) kulcs, amivel a világméretű éghajlatváltozásokat, meg lehet fékezni, talán megállítani.

Ezt a két gondolatot tartom tudományos munkásságom legjelentősebb felismerésének. Ezekre az alapvető felismerésekre, többek között két 20-ik századi, teljesen félretett és elfeledett lángelme: Jean Pain és Paul Moray (Móray Pál) munkáinak a tanulmányozása vezetett.

A ma már világszerte ismert vízgondok (vízhiány, vízszennyezés, szárazság, árvizek, stb.) elsődleges oka a helytelen életanyag-gazdálkodásban keresendő. Ennek a helytelen gazdálkodásnak a legfontosabb elemei:

• a kizárólagosan pénzhaszon által irányított mezőgazdasági termelés;
• a víztisztítás és energiatermelés ürügyén folytatott világméretű életanyag rombolás és égetés;
• a mérték nélküli, féktelen erdőpusztítás.
• a teljesen ostoba erdőgazdálkodás, amelyik képtelen a rendszeres erdőtüzeket megfékezni, ill. megelőzni.

Az esztelen energiagazdálkodás mellet, az utóbbi évtizedekben tapasztalt éghajlati változások okait a helytelen életanyag-gazdálkodásban kellene keresni.
A tömegtájékoztatás az éghajlati változásokat, egy sorscsapásszerű elkerülhetetlen jelenségnek állítja be. Az így létrehozott pánikhangulatban népszerűtlen döntéseket könnyebben lehet elfogadtatni. Ha már a népszerűtlen és fájdalmas döntések elkerülhetetlenek, akkor helyesebb lenne olyanokat hozni, amelyek egy fenntartható világ alapjait rakják le. Figyelmes személő számára viszont egyértelmű, hogy a politikai és technikai döntések világszerte az ellenkező irányba haladnak.

Egy alapvetően új energiagazdálkodással és egy világméretű biotömeg-gazdálkodási tervezet végrehajtásával, az éghajlatváltozások igen súlyos következményeit még talán elkerülhetnénk. Ezekhez ma már minden műszaki-, gazdasági féltétel adott és létezik, csupán egy politikai akarat hiányzik, ami ezeket a változásokat keresztül vigye.

A fenntartható életanyag- és energiagazdálkodás egy másik fejezet tárgya lesz. Az alábbiakban csupán az életanyag-gazdálkodás két úttörőjéről beszélek, akik ennek a tevékenységnek több alapelemét fedezték fel.

A fenntartható biotömeg-gazdálkodás két úttörője: Jean Pain és Paul Moray

A francia Jean Pain és a szintén francia Paul Moray [1] életútjában sok a közös vonás. Egyik sem volt erdő- vagy mezőgazdasági szakember. Jean Pain jó műszaki érzékkel rendelkező barkácsoló ezermester, amíg Paul Moray francia irodalomtanár volt. Rendkívüli megfigyelőképességeiknek köszönhetően, olyan összefüggésekre jöttek rá, amelyeket a korabeli szakemberek nem láttak (sőt ma sem látnak). A másik közös vonás a munkáik iránt tanúsított közöny, ill. ellenséges magatartás, kizárólagosan a szakemberek részéről. Mindkettő önmagával meghasonulva, teljes elhagyatottságban és nyomorban halt meg [2].

Jean Pain az erdőőr

Jean Pain 1969-ben költözött feleségével Idával, a dél-franciaországi Villecroze-ba, ahol egy 270 hektáros bozótos száraz mediterrán erdő őrzésével és kezelésével lett megbízva. (Lásd a Tőgyi Balázs tanulmányában a „Jean Pain és a komposztkazán” c. fejezetet. A tanulmányban olvasható egyes részek a VÍZÖNELLÁTÓ honlapnak a jelen fejezetéből lettek átvéve.) Ezt a vidéket, az igen meleg és száraz nyarak miatt, erdőtüzek pusztították rendszeresen. Minden erdőtűz után egyre gyérebb és elkorcsosodott erdő, ill. bozót keletkezett. A folyamat végállomása egy kopár sziklás hegyi sivatag.

Már az első átélt erdőtűz alkalmával Jean Pain egy érdekes megfigyelést tesz: a fák pusztulását az aljnövényzetet alkotó sűrű bozót égése okozza. Tisztában van azzal a ténnyel is, hogy az erdőtüzek pusztításai történelmi távlatokban viszonylag új keletűek. A mediterrán erdők az évszázadokat igen jó állapotban vészelték át. A pusztulás igazán csak a második világháború utáni években kezdődött, annak ellenére (talán emiatt?), hogy ekkor szűnt meg a tűzifa rendszeres kitermelése. A házak fűtését egyre jobban fűtőolaj égetéssel oldották meg. Régebben az erdők a gazdagok vadászterületei voltak. A helyi lakosság a száraz fákat és a bozótot is kivághatta fűtésre és főzésre. A bozótból kitermelt aprófa elegendő hőt szolgáltatott. A tüzek évszázadokkal ezelőtt is átmentek az erdőkön, de bozótos aljnövényzet hiányában a nagy fákban kárt nem tettek.

Jean Pain számára tehát érthetővé vált az erdők pusztulásának az oka : a nem kitermelt bozót. Hozzáfogott tehát a rábízott erdő bokros aljnövényzetének az eltávolításához. Hatalmas mennyiségű aprófát termelt így ki, amivel nem tudott mit kezdeni. Ezzel szemben, már az első évben, annak ellenére, hogy a tűz átment az erdején is, abban semmilyen pusztítást nem okozott. Az aljnövényzet száraz füve, a nagyobb fák elpusztítására nem termelt elég meleget.

Emberünk ekkor jött rá a második alapvető felismerésre: az aljnövényzettel kitermelt aprófa az erdei élővilág szerves részét képezi, amit hosszútávon nem lehet az erdőből rendszeresen eltávolítani. Meg kellet tehát találni a módját annak, hogy az így kitermelt életanyag egy részét az erdei talajnak visszaadja - de nem fahamu formájában. Így vette kezdetét a bozótkomposzt készítésére való kísérletek sorozata.

A templomos lovagok titka

Olvasmányainak köszönhetően Jean Pain tudott a 13 - 14-ik században ott élt templomos lovagok mezőgazdasági tevékenységéről. Sajnos a régi írásos feljegyzések csak azt jelezték, hogy az erdőkbe ékelt termőföldek igen magas hozamait, amivel a lovagok hadjáratait ellátták, az erdőkből kitermelt fa adta. Említés történt arra is, hogy a kitermelt fát égetés nélkül gazdasági épületek fűtésére is használták.

Komposztkísérletei folyamán, Jean Pain számára világossá vált a templomos lovagok által nagy valószínűséggel követett termelési módszer. A kitermelt bozótot tehát nem elégetni kellett, hanem komposzttá alakítani. Az aprófa, ill. fatörek komposztálásához egy különleges módszert kellett tehát kidolgozni. Tudvalévő tény viszont, hogy a nyers fát, de még a száraz faleveleket is, istállótrágya nélkül, csak nagyon nehezen lehet komposzttá alakítani. Jean Pain kutatásait, a templomos lovagok által épített rejtélyes kőmedencék irányították, amivel a régészek nem tudtak mit kezdeni: nem értették ezeknek, a még romokban fennmaradt, építményeknek a valóságos rendeltetését. Halastavaknak túl kicsik, viszont nyitott kialakításukkal víztárolásra alkalmatlanok voltak. Jean Pain rájött, hogy ezek a medencék a kitermelt aprófa vízzel való átitatására lettek talán felhasználva.

A kitermelt bozótot, még nyers állapotban (tehát száradás előtt) apróra vágta (töreket készített) és egy vagy két hétre egy nyitott medencében vízben áztatta. Az átitatott töreket nagyobb kupacba rakva érdekes megfigyeléseket tett:

• Ha a kupac térfogata meghaladta a 4 köbmétert, a kupac belsejében, az erjedési folyamatoknak köszönhetően, a hőmérséklet néhány nap után 60 - 70°C-ra emelkedett és ezen az értéken maradt hónapokon keresztül.
  
• Három - négy havi erjesztés után, a még nem érett, komposzt talajtakarásra már felhasználható volt.

Ezután jöttek Jean Pain mezőgazdasági és kerti kísérletei.

Bozótkomposzt a kertben és a termőföldeken

Bár mezőgazdasági ismeretei nem voltak, Jean Pain kísérleti úton is rájött a bozótkomposzt [3] helyes felhasználási módjára.

Tisztában volt azzal, hogy a kitermelt bozótból készített komposzt egy részét az erdőnek vissza kell szolgáltatni. Ez a fenntartható életanyag-termelés elsődleges feltétele.

Ösztönösen is rájött (sok esetben a szakemberek által sem ismert) tényre: a nem teljesen megemésztett (tehát éretlen) komposztot nem szabad a földbe beszántani. Súlyos tévedés azt hinni, hogy a humusztartalék növelésére elég a szerves hulladék anyagokat a földbe beszántani. Az éretlen szerves anyag, erjedésekor a már rögzített (stabilizált) humuszt égeti csak el a talajban. Innen adódik a bozótkomposzt felhasználásának az első számú feltétele:

A félig érett (4 hónapos) bozótkomposztot a talajra kb 8-10 cm-es rétegben szét kell teríteni és a föld már kész is a termelésre.

Ebbe a komposztba már vetni és ültetni is lehet. A további teendők a különböző növények igényeitől függenek. Száraz vidékeken ültetés-, ill. a magok kikelése után a komposztra még egy kb. 20 cm-es szalma- vagy szénatakaró is kerül.

A burgonyát pl. csupán a szétterített komposztra helyezik a kijelölt sorokba és az egészet 30 - 40 cm-es szalmaréteggel fedik. A kikelő növény a szalmarétegen áthatol. A gyökerek főleg a komposzt rétegben, a növény a szalmarétegben fejlődik ki. Amikor a szárak elszáradnak, a növényt csak ki kell emelni a szalmából, aminek a gyökerein lógnak a teljesen tiszta burgonya gubók, amiket egy rövid rázással a kosárba lehet hullatni. (A burgonyatermesztésre javasolt Jean Pain -féle módszert, Kakuk Attila első kísérlete eddig nem igazolta. A módszer burgonyatermelésre feltehetően csak több évi felszíni komposztálás után ad kielégítő eredményt.) Ezután a maradék szalmaréteget el kell távolítani és a 2-3 cm, a talaj által megemésztett komposztréteget új bozótkomposzttal kipótolni.

A bozótkomposztréteg alatt a talajban igen erős élet alakul ki. A giliszták nagy számban emésztik a hozott életanyagot és alakítják humusszá. Jean Pain egy mészkősziklás, teljesen talaj nélküli területen, ezzel a módszerrel Dél-Franciaországban (ahol a nyarak legalább olyan aszályosak, mint a Dél-Alföldön) salátát, paradicsomot, padlizsánt, dinnyét, stb. termelt minden öntözés nélkül. A komposztban lévő víztartalék elpárolgását a vastag szalmaréteg akadályozta meg.

Megfigyelte azt is, hogy a gyomnövények csak kis számban kelnek ki és azokat is könnyedén, minden fáradság nélkül lehet kitépni, ill. kiemelni. Néhány év alatt, ezzel a módszerrel a sziklás alapon a mészkő elmállásával, néhány cm vastag, barna humuszban gazdag, televény szerű termőtalaj keletkezett. Későbbi kísérletek kimutatták azt is, hogy az agyagos, kötött talaj a bozótkomposzt alatt porhanyóssá válik, amíg a futóhomok, kötött televényfölddé alakul. A kerti munkálatokban az ásást és a kapálást el lehet felejteni. Bozótkomposzt segítségével Flandriában, az Északi Tenger melletti teljesen terméketlen erősen sós homokbuckákon burgonyát, sárga- és cukorrépát, sőt cikória gyökeret is termeltek.

A módszerrel gabonaféléket (bokros búzát, kukoricát) is termelnek. A hektáronkénti terméshozamok igen magasak és meghaladják a vegyi úton termelt rekord hozamokat is. Az is igaz viszont, hogy a bozótkomposzt alapú termelés gépesítését eddig nem sikerült megoldani.

A módszer érdekessége az állati eredetű trágya teljes mellőzése. Ez előtt a mezőgazdasági szakemberek értetlenül állnak. Nem értik hogyan lehet az igen magas hozamokat minden nitrogén bevitele nélkül hosszútávon is fenntartani [4].

Jean Pain követőinek a számításai szerint egy hektár igen magas hozamú föld-darab táplálásához a módszerrel kb. öt hektár erdő bozóttermelése szükséges. A nyert komposzt 20 - 40 %-át az erdőbe kell visszavinni.

A Jean Pain féle módszer bírálata

A Jean Pain módszerének követői minden állati eredetű szerves trágya használatát – szinte dogmaszerűen – elutasítják. A hagyományos bio- ill. tanyai gazdaság hívei, viszont pontosan az állati eredetű, nitrogénben gazdag talaj-adalékokat helyezik előtérbe. Még a komposztkészítésben is ragaszkodnak a kezdeti szén/nitrogén (C/N) arány 60-as érték körüli tartásához. Állati trágya hozzáadása nélkül a fatörek C/N aránya 200 és 300 között mozog, ami a hagyományos komposztkészítésre elvileg alkalmatlan.

Belgiumban, Londerzeelben van a « Jean Pain Bizottmány » (Comité Jean Pain) széktelepe, ahol többször is, néhány biogazda és a bozótkomposzt hívei között kialakult nagyon heves vita tanúja voltam.

Nehéz elfogadni azt a kísérleti tényt, hogy minden állati eredetű nitrogén hozzáadása nélkül, a bozótkomposzton nevelt növények hosszútávon is virulnak. Másrészt az is igaz, hogy egy fenntartható mezőgazdaság főleg tanyai [5] önellátó termelőegységekkel dolgozik. Egy tanyán a növénytermelés és az állattenyésztés egymást teljes mértékben kiegészíti. Kézenfekvő tehát az, hogy a tanyai gazdálkodásban trágyázásra a növényi és állati eredetű biotömeget együttesen kell használni.

Ott, ahol nagy mennyiségű fatörek áll rendelkezésre, a bozótkomposzt kizárólagos mezőgazdasági felhasználása elképzelhető. Ezzel szemben ez a módszer nem általánosítható. Az állati eredetű és nagy értékű biotömeg (istállótrágya) a tanyai gazdálkodás szerves része. Az is igaz, hogy Kanadában, ahol nagy mennyiségű erdei hulladék áll a rendelkezésre, kifejlesztettek egy termelési módszert a Ramial Chipped Wood (erdei fatörek) alapján.

A komposztkészítéssel kapcsolatban jó tudni, hogy felhasználását és készítését illetően háromféle komposzt van:

1. A tanyai, ill. kerti komposzt, amelyiket állati és növényi életanyag egyesítésével alacsony hőmérsékleten a talajon (tehát nem tartályban, sem beton talapzaton) készítünk 60-as kezdeti C/N aránnyal;
   
2. A hőtermelésre és termőföldjavításra szánt bozótkomposzt;
   
3. A talajszennyezés orvoslására készített különleges, javító komposztok.

A különböző komposztkészítési módszer egymásnak nem versenytársa, hanem kiegészítője.

Angolszász nyelvterületeken egyesek a bozótkomposzt készítése helyett növényi takaróval, minden állati eredetű adalék nélkül termelnek. Ez az un. « permakultúra ». A « permanens » szóból származtatott kifejezés a tevékenység állandó, ill. fenntartható jellegét fejezi ki. Egy termelőegységen belül, ezt a termények sokféleségével érik el. A bozótkomposzt használata és a permakultúra közötti különbségek elemzése a jelen értekezés kereteit meghaladja.

Mindenesetre a Jean Pain módszerével a világszerte pusztító erdőtüzeket nagyon olcsón, könnyen és hatásosan meg lehetne előzni. A nyert bozótkomposztot pedig a fűtésen kívül a teljesen lerombolt élőrendszerek ujjá élesztésére is fel lehet használni. Egyik jövőbe mutató alkalmazása (a Paul Moray féle magoncokkal) a sivatagok fokozatos felszámolása lesz. A világméretű biotömeg tervezet végrehajtása az egyetlen út az éghajlatváltozások megfékezése felé.

Korabeli légi felvételeken Jean Pain 270 hektáros erdeje mint egy élénkzöld folt jelent meg. A körülötte lévő erdők fokozatosan elpusztultak. Ez annál is inkább érdekes, hogy az erdőtüzek Jean Pain erdején is átmentek, de minden számottevő kár okozása nélkül.

Fenntartható energiatermelés életanyagból

A mezőgazdasági termelés mellett a bozótkomposzt segítségével nagy mennyiségű energiát is lehet termelni. Az életanyag egyszerű (és igen ostoba) égetésekor a termelt hőenergia értéke sokkal alacsonyabb, mint az elégetett életanyag biológiai értéke az élő(öko)rendszerek fenntartásához és hozamának a növeléséhez. Ha a komposztkészítés alatt a keletkezett hőenergiát hasznosítjuk, « egy ütéssel, két legyet csapunk »: a hőenergia termelése után a komposzt még a földek javítására ill. művelésére még megmarad. Egyszerű elégetés esetén a keletkezett hamu, magas kálium tartalma ellenére sem alkalmas a talaj javítására: a benne lévő könnyen oldódó oxid- és karbonát vegyületek a talajban nedvességének az ionerősségét növelve, a még meglévő humuszkészlet természetes « égési » folyamatát felgyorsítják. A terméshozam rövid távon növekedik, de ennek a talaj elszikesedése az ára. Ezért mondják az öreg belga parasztok, hogy « a fahamu és a mész az apát gazdagítja, viszont a fiát koldusbotra juttatja ».

Energiatermeléshez Jean Pain két módszert dolgozott ki, bár a korabeliek figyelmét csak az első módszer kötötte le:

1. a fatörekből [6] biogázt lehet termelni;
   
2. a fatörek komposztálásakor nagy mennyiségű hő szabadul fel.

Fatörek készítéséhez világszerte traktormotorral hajtott, éles, ferdén elhelyezett késekkel ellátott hengeres növényaprítót használnak. Ez az aprítógép még 12 cm átmérőjű nyers (tehát nem száraz) ágakat is képes igen gyorsan 6 mm vastag forgácsokká aprítani. A nyert fatörek egy vastag okádó cső segítségével egy utána vontatott nyitott pótkocsiban halmozódik fel. Vasutak-, autópályák- és országutak menti bozótok nyírására is egy hasonló gépet fejlesztettek ki. Jelenleg világszerte hatalmas mennyiségű fatörek keletkezik, amit ostoba módon elégetnek vagy legjobb esetben városi parkok virágágyasait vagy föld utakat gyommentesítenek vele.

Biogáztermelés fatörekből

Vízzel teljesen betakart fatörek, levegőtől zárt edényben néhány napi, magától beinduló erjedés következtében, biogázt termel. A keletkezett gáz metán és széndioxid tartalma kissé magasabb, nitrogén és kénhidrogén tartalma alacsonyabb, mint az istállótrágyából nyert gázé. Az igen alacsony kéntartalomnak köszönhetően, a nyert gáz tisztítás nélkül is használható.

Jean Pain gépkocsiját bozótkomposzt biogázzal üzemeltette. Gázpalackokkal felszerelt kocsija (egy Citroën teherkacsa) a '70-es évek elején nagy feltűnést keltett. Saját bevallása alapján is a műszaki bonyodalmak miatt a megoldás nem volt túl szerencsés. Kocsiját csak egy különlegességnek szánta, reklámnak, ami a bozótkomposzt rendszerét népszerűsiteni volt hívatott.

Komposztfűtés

A komposztkupacból nyert hőt, Jean Pain saját háza fűtésére is használta.

A Jean Pain Bizottmány londerzeeli telepén egy nagyobb komposztkupacba beépített 100 literes, vezetékes vízzel táplált tartályból olyan meleg víz folyik, amelyet a kéz már alig visel el.

A londerzeeli telepen évekkel ezelőtt komposzthővel melegágyakat és üvegházakat is fűtöttek. Sajnos a községi támogatás fokozatos csökkentésével a telepen számos tevékenységet meg kellett szüntetni; a komposztfűtést is. Belgiumban jelenleg egyetlen házat fűtenek bozótkomposzttal, azt is igen gyenge hatásfokkal. A komposztkupac elhelyezését és eltávolítását könnyebbítendő, a hőkicserélő csöveket egy betontalapzatba építették be, amire a beáztatott fatöreket egy billenőrakteres tehergépkocsiból öntik ki. A hő viszont nehezen áramlik lefelé, ami a hatásfokot nagyon csökkenti.

Egy 100 m²-es un. « passzív ház » [7] fűtésére az eddigi becslések szerint évente 10 - 15 m³ komposzt elegendő lenne. A komposztfűtést a házban padló- és belső falfűtéssel kell megoldani. Kevésbé szigetelt házban, egy ilyen komposztkupac (komposztkazán) legfeljebb az alapfűtést biztosíthatja.

Komposzthő: egy tudományos talány?

Az 1970-es évek végén, Londerzeelben a komposztkupac által termelt hő mennyiségét is megmérték. A Gent-i Műszaki Egyetem két végzős mérnökhallgatója végezte a kísérleteket két évig. A kupacba beáramló és az abból kijövő víz hőmérsékletét mérték folyamatosan, hónapokon keresztül. A ki- és bemenő víz hőmérsékletének a különbsége, valamint a víz fajhőjének és az átáramlott víz tömegének a szorzata adja a kitermelt hőenergia mennyiségét. A mérésekkel párhuzamosan, (kaloriméterben való égetéssel) meghatározták a szárított komposzt égéshőjét is a komposztálás előtt és után.

Meglepetésre a meleg vízzel kitermelt hő mennyisége azonos nagyságrendű volt, mint a szárított komposzt elégetéskor keletkező energiamennyiség, ami a halgatók tanára számára, hihetetlennek tűnt. Ezért ismételték meg a méréseket egy második évben, amelyek hasonló eredményre vezettek.

A vízzel kitermelt energiamennyiség nagyobb volt, mint a nyers és az erjesztett komposzt égéshőjének a különbsége, ami a termodinamika első főtételének látszólag ellentmond. A mérések eredményeit az érdekeltek - pontosan a tudományos körökben sajnos még jelenlévő esetleges tudományos inkvizíciós per veszélye miatt - nem tették közzé.

Ezeket a kísérleti eredményeket, a '90-es évek elején, Frédéric Vanden Brande, a Jean Pain Bizottmány akkori elnöke ismertette velem. Szerette volna tudni a véleményemet. Sajnos ekkor már a kísérletek számszerű eredményeihez nem tudtam hozzájutni. Sem a számításokat, sem a kísérleti körülményeket nem tudtam ellenőrizni. Azt viszont tudtam, hogy a Gent-i Egyetem kollégái komoly szakemberek: a szokásos kísérleti és számítási hibákra kicsi volt a valószínűség.

Kísérletileg a komposztkupac égéshőjének a mérésénél lehettek nehézségek. A kaloriméterben elégetett minta helyes felvétele sem lehetett egyszerű. Ezen a szinten nagyobb kísérleti hibák jelenhettek meg, bár még ezek a hibák sem változtatnák meg a kapott értékek nagyságrendjét. Marad tehát Frédéric Vanden Brande feltevése: ha a mérések pontosak voltak, hogyan lehet megmagyarázni a kapott hihetetlen eredményt? Ez volt feltett kérdése lényege, amire választ nem tudtam adni.

Ha a mért eredmények helyesek, az azt jelenti, hogy a komposztban működő biológiai (baktérium) rendszer a fából több hőt szabadít fel, mint amennyit a fa teljes elégetésével nyerhetünk. Ha ez igaz, akkor a fotószintézisről alkotott szemléletünket teljesen át kell alakítani. A napenergiát a növények nem csak az elektronátviteli redukciós hő-elnyelő folyamatokkal tárolják, hanem egy másik folyamattal is. Ez utóbbi feltehetően protonátvitel segítségével történik. A fa elégetésekor csak az első folyamatban tárolt energia szabadul fel. A második folyamat energiáját csak baktériumok okozta erjedéssel lehet, nedves közegben, felszabadítani. Ez az energia a biotömeg elégetésekor nem szabadul fel[8]. Louis Kervran munkái alapján napenergia tárolás biológiai transzmutációkkal nagyon is lehetséges.

A fent említett kísérleteken kívül vannak más megfigyelések is amelyek az itt jelzett feltevést alátámasztják. A szokásos tudományos előítéleteket félretéve [9], nagyon hasznos lenne az itt említett kísérleteket és méréseket megismételni.

Komposztfűtés a magyarországi gyakorlatban

Fatörek nem áll mindig rendelkezésre. A növényi anyagokban lévő energia felszabadításához viszont elméletileg csak vízbe áztatott növényi cellulóz szükséges és ennek felhalmozása egy kritikus tömeget igényel. Jean Pain kísérletei alapján fatörek esetében, a kritikus tömeg  kb. 4 m³. Feltehetően más növényi anyagokkal is lehet hasznosítható hőt termelni.

Már viszonylag kis kupacba felhalmozott nyírt fű, vagy nyers fából készült fűrészpor is néhány óra alatt erősen felmelegszik. A nagyobb kazalban az elégtelenül megszárított széna, vagy szalma is begyullad. A kritikus tömeg elérése a hőtermelő folyamat beindításához biológiai transzmutációs folyamatra utal.

Magyarországi viszonylatban a kaszált és bálákba gyűrt (amit magyarul „göngyölegeknek” neveznek) energiafű is számításba jöhet. Néhány napi vízbeáztatás után egy nagyobb kupacot kialakítva, a göngyölegeket a hő-kicserélő készülék köré kell elhelyezni. Fűtésre való felhasználás előtt tanácsos a különböző műszaki megoldásokat kísérletileg ellenőrizni.

Első lépésben meg kell határozni azt a kritikus tömeget, amelyikben a hő maradandóan fejlődik. A kupac belső hőmérsékletét a különböző pontokon elektronikus hőérzékelőkkel lehet, az idő függvényében megmérni.

Ezután kerülhet sor az első hőtermelő kísérletekre. Először egyszerű fém- vagy kemény műanyag csöveket helyezünk spirális alakban a kupac belsejébe. Egy másik lehetőség a kupacba beépített, zárt bádogtartály vagy kimustrált fémradiátor is lehet, amit egy csővel alulról táplálunk. Egy régi képen ilyen kísérleti berendezés vázlatos képe oldalon látható.

A meleg-vizet a tartály felső részről vezetjük el. A be- és kimenő cső egy cirkuláló szivattyúval működtetett körforgást képez. Ebbe a körbe egy kiselejtezett radiátort is be lehet építeni, ami kívül a vizet lehűti.

Ekkor jegyezzük a ki- és bemenő csőben a víz hőmérsékletét az idő és a szivattyú hozamának (liter/perc) a függvényében. Ki kell kísérletezni azt a vízhozamot, amivel a legnagyobb mennyiségű hőt lehet kitermelni. A cirkuláló szivattyút szakaszosan (pl. 10 perc működés – 20 perc pihenő) is lehet üzemeltetni.

A következő kísérletekben már a levegőztető csöveket is be lehet építeni. A kupac központjába befújt levegő az erjedést serkenti. Túl sok levegő a kupacot lehűti. Itt is ki kell kísérletezni a szükséges és elégséges levegőmennyiséget és a hozzátartozó vízhozamot egy 30 - 35°C-os víz folyamatos termeléséhez. Padlófűtéshez ez az eszményi hőmérséklet.

Jean Pain komposzt-kupacaiban a belső hőmérséklet, még igen hideg téli időben is, 18 hónapon keresztül 60°C fölött maradt. Jean Pain ezen állítását én személyesen nem ellenőriztem. Az is igaz, hogy Jean Pain nagy (80 m³-es) kupacokkal dolgozott. Kisebb kupacokban a hőmérséklet 1 – 2 hónap után lassan csökkenhet. Ennek ellenére, még az így csökkenő teljesítményű komposztkazán a padlót még langyosan tartja, alapfűtést biztosítva. A kupac anyagának vasvillával való levegőztetésével, valamint kevés vízzel való locsolással, a hőmérsékletet növelni lehet. Olyan ez, mint a fatűzhely piszkavassal való élénkítése.

Csak ezután kerülhet sor az első fűtési kísérletre. Ott kell ezt elvégezni, ahol már van egy működőképes padlófűtés. A kupacba be- és kimenő csöveket igen gondosan hőszigetelni szükséges.

Hagyományos, tehát nem napőrző házban, a 30°C-os padlófűtés csak az alap meleget szolgáltatja. Hidegebb napokon egy fafűtésű kályha, vagy egy „búbos kemence” segítene rá a padlófűtésre.

Energiafű az Alföldön és hegyvidékeken

Az erdőtüzek megelőzésével az erdei bozótokból még Magyarországon is nagy mennyiségű fatöreket lehetne kitermelni. Egy másik lehetőség a gyorsan növő erdők ültetése a rendelkezésre álló és az árvízvédelem céljára kialakított árterületeken.

A harmadik lehetőség az energiafű, ami még az alföldi szikes földeken is megterem. Termelése, más használatra teljesen alkalmatlan, igen sovány földeket is értékesíti. Ha a fűtés után nyert komposztot néhány évig a termőföldre visszavezetjük, az eredetileg sovány szikes talajból lassan igen gazdag termőföld keletkezik. Egy bizonyos humusztartalom (kb. 3%) elérése után a termelt komposzt egy részét más földek feljavítására is fel lehet használni.

Ez a módszer a futóhomok megkötésére is nagyon hatásos és igen olcsó. A kötött és nehéz agyagos talajt fellazítja, porhanyóssá és termékennyé teszi. A fűkomposztot is feltehetően a Jean Pain módszerrel [10] kell használni: termelésre a földet egy kb 8 - 10 cm-es komposztréteggel kel beborítani. Egyszerű talajjavításra kevesebb, a felszínen beboronázott komposzt is elegendő. Ilyen félérett komposztot kertekben téli talajtakarónak is lehet használni. Az ilyen takaró fékezi a gyomnövények kikelését és nagyon gazdagítja a talajt.

Paul Moray: a « favető » ember

Ha Jean Pain-t a magyar hagyományokhoz hűen « fanyűvőnek » kellene nevezni [11], Paul Moray ebben az esetben a « favető ».Paul Moray véletlenül fedezte fel a nagyon lerombolt élőrendszerek ujjá élesztéséhez szükséges megoldások egyik kulcsát.

Mint francia irodalomtanár, a fák neveinek ó-francia és kelta eredetű szófejtéseivel foglalkozott. A helyi hagyományok elmélyítésében megismerte a kelta druidák (a magyar táltosoknak megfelelő személyek) fákhoz kötött hiedelmeit a különböző varázslatok és gyógyítási eljárások tükrében. Tanulóival gyakran rótta a Dél-Franciaországi hegyvidéket, ahol a fákhoz kötődő legendák hangulatát idézte fel.

A tanuló természetesen felvetette a kérdést: hogyan éli túl ez a fa az aszályos nyarat, minden öntözés nélkül akkor, amikor a völgyben ugyanolyan őszibarackfák öntözés nélkül elpusztulnak? Erre a fogas kérdésre Paul Moray nem tudott mit válaszolni, csak annyit, hogy a kérdéses fa feltehetően egy eldobott gyümölcsmagból kelt ki a sziklarepedésben. Ezután francia tanárunk egyre figyelmesebb lett ezekre a lehetetlen helyeken nőtt fákra. Gyümölcsökkel tele szilva- és barackfákkal találkozott középkori várromok bástyáinak a tetején, de látott kőerődítmény falrepedéséből magasan növő tölgyet, mandula és diófát is.

A csodálatos magoncok

Ezeket a fákat senki sem ültette. Mind magról kelt, un. « magonc » volt. Emberünk, minden erdőgazdasági tudás és képesítés nélkül elkezdett kísérletezni. Facsemetéket ültetett komposzttal teletömött sziklarepedésekbe. Egyetlen ültetett csemete nem vert gyökeret, még öntözés árán sem. Ekkor télen gyümölcsmagokat helyezett el nedves homokkal teli műanyag dobozokba, amelyeket egy hűtőszekrényben csíráztatott. Megfigyelte, hogy a magok akkor csíráznak könnyebben, amikor a homokba az « egyenlítőjük » vízszintesen lett elhelyezve. Ekkor a mag, mint egy száj, kinyílik, s belőle nem egy, hanem két csíra bújik ki. Az egyik lefelé, a másik felfelé növekedik. Meglepetésére, először a lefelé növő csíra fejlődik ki, a másik növekedése néhány milliméter után megáll.

A néhány milliméteres csírával rendelkező magot Paul Moray egy néhány maroknyi komposzttal teli kis mélyedésbe helyezte (néhány cm mélyre), ügyelvén a kikelt csírák eredeti irányára. Ha a magot megfordította, a csírák egymást keresztezve vették fel eredeti irányukat. A pisztácia maggal gyors eredményre jutott. A lefelé növő csíra néhány hónap alatt több méter mélyre hatolt. Ezalatt a másik csíra meg sem mozdult. A másik csíra kikelésére néha két vagy három teljes évet kellett várnia.

A kísérleteket Paul Moray földszakadék mentén végezte, ahol két – három éves magoncokat temetett ki. A hajszálvékony függőleges gyökér egy év után már több mint tíz méteres mélységben volt. Szakkönyvekben kutatva, megtudta, hogy az ilyen magoncok központi gyökerének a hossza a száz métert is elérheti. Ez a gyökér addig nő, amíg vízzel nem találkozik. Ekkor kel ki a fiatal magonc.

Faiskolákat rendszerint olyan helyekre telepítik, ahol a talajvíz csak néhány méter mélyen van. Az elvetett magok így gyorsan kikelhetnek. Átültetéskor a csemete központi gyökerét az ásó elvágja. Átültetés után a fa ezt a központi gyökeret már nem tudja pótolni. A nem mélyre hatoló új gyökerek, száraz talajban csak öntözéssel tudják a fát életben tartani..

A magonc gyümölcsöskert

Hosszú kísérletezés folyamán Paul Moray a csíráztatás és a magoncnevelés magasiskoláját dolgozta ki. Tudását egyre nehezebb kihívások elé állította. Egy mészkősziklás, kopár hegyoldalon, még kecskelegelőnek is alkalmatlan földdarabot vásárolt (igaz, igen olcsón). Telkén a nyarakra egy esővíztároló fölé egy kis faházat épített. Amikor a néhány km-re eső faluban megtudták, hogy emberünk ott egy gyümölcsöskertet szándékozik telepíteni, mindenki « városi bolondnak » nézte és nyíltan kinevették.

A sziklás alapot mezőgazdasági robbanószerrel (amit egyes vidékeken szőlőtelepítésre is használnak), kis robbantásokkal lazította fel. Az előre csíráztatott magokat csákánnyal kivájt, néhány literes, komposzttal megtöltött mélyedésekbe vetette. Minden elvetett mag fölé, « üvegháznak », aljzat és kupak nélküli két literes ásványvizes műanyagpalackot helyezett. Ebben várta a mag kikelését. Ismervén a gyenge kikelési arányt, sokkal több magot vetett el, mint amennyi fára szüksége lett volna.

Az első évben a komposztból kikelő gyomnövények megjelenésén kívül semmi nem történt. A gyomnövényeket rendszeresen eltávolította. Az első őszibarackfa a harmadik év tavaszán kelt ki. Ezután a többi magonc is lassan kibújt a komposztból. Az elvetett magok alig egy harmada kelt csak ki. A kikeléshez a központi gyökérnek, feltehetően egy lefelé menő repedést kellett találnia. Ha ilyen nem volt, a mag belepusztult.

Amikor a fiatal csemeték elérték a műanyagpalack nyakát, ezt utóbbit el kellet távolítani és az új fát szöges drótból készült ketreccel körülvenni. Ez a nyulak miatt volt szükséges. Ezután a fák egyre gyorsabban nőttek. A kikelést követő harmadik évben a magoncok egy részét Paul Moray beoltotta.

Nemi és nemtelen, növényi szaporítás

Ezen a ponton van Paul Moray második felfedezése. Faiskolákban a gyümölcsfákat vad magoncokra oltják be. A kívánt gyümölcs pontos fajtáját és különleges tulajdonságait az oltó ág határozza meg. Rózsafára lehet barackot vagy szilvát oltani. Paul Moray rájött arra a kézenfekvő tényre, hogy ezek az oltások olyanok, mint az élő testbe ültetett idegen szervek. Állatoknál és az embernél az ilyen átültetés csak az immunrendszer teljes gyógyszeres leépítésével lehetséges. Ezzel szemben tudott dolog, hogy a saját szövet átültetése minden esetben jól működik: az arcukon megégett személyek bőrét a fenekükről, vagy hátukról levett bőrrel, minden immunreakció nélkül, pótolni lehet. A fáknál, bizonyos mértékig, hasonló a helyzet.

A magonc beoltásával az új fa nem a saját-, hanem az oltóanyagot adó egyed gyümölcsét fogja termelni. A mag genetikai tulajdonságait a gyümölcsöt adó virágnak a beporzása, tehát a « véletlen » határozza meg. Egy fa gyümölcseinek minden magja más öröklött tulajdonságokkal rendelkezik. Természetesen, vannak kivételek is. Pl. az elvetett dióból gyakorlatilag azonos gyümölcsöt hordó diófa kel ki. Alma esetében a nem beoltott magonc egészen más almát ad, mint az anya-fa.

Paul Moray fáinak egy részét nem oltotta be. Ezeken a fákon a magot adó gyümölcstől eltérő gyümölcsök teremtek. A nemesítő szakemberek ezzel a módszerrel teremtenek új fajtákat. Ez az un. « nemi jellegű » szaporítás: a nőnemű virágot a hímnemű virágpor termékenyíti meg. A beoltással ezt a folyamatot kiiktatják.

A nem beoltott magoncok első termése a legtöbb esetben érdekes meglepetést tartogat. A kapott gyümölcs lehet nagyobb, vagy kisebb méretű, savanykás vagy mézédes, magba váló vagy nem, stb. Ha pontosan azt a gyümölcsöt kívánjuk termelni, mint amelyik a magot adta, akkor az anyafáról kell egy ágat oltásra levágni. Ez az ág genetikailag a magonchoz igen közel áll. Oltásnál, mintha saját ágát ültetnénk át.

Az ilyen oltásoknál vadhajtás soha nem nő. A nyert beoltott fa betegségekre sokkal kevésbé érzékeny, mint a vad alanyra beoltott csemete.

A magoncok gyümölcsei

Nyolc - tíz év után Paul gyümölcsösében megjelentek az első gyümölcsök. A fákat soha locsolni nem kellett, még akkor sem, amikor több, mint három hónapig egy csepp eső nem esett. A gyümölcsök kisebb méretűek lettek, mint az anyafák gyümölcsei, de magasan ízletesebbek. A különbség főleg a gyümölcsök sokkal erősebb illatán és magasabb cukor tartalmán volt érezhető.

A falu több lakója, az eredmény láttán Paul Moray-tól bocsánatot kért. Paul Moray később megfigyeléseit egy könyvben is kiadta, „Ecoverger” címen amit szerintem érdemes lenne magyarra is lefordítani.

A « Chichourle Egyesület »

Az eredményen felbátorodva, Paul Moray elhatározta, hogy a magról keltetést a lehető legnagyobb nyilvánosság elé viszi. Ennek érdekében alapította meg a « Chichourle Egyesületet ». Az egyesülettel főleg az elemi- és középiskolás tanulókat célozta meg. Munkatársai kirándulások szervezésével vitték a gyerekeket a természetbe magokat gyűjteni, amiket azután az osztályban csíráztatták és egy másik kirándulás alkalmával a természetben elvetették.

Chichourle olyan kopár hegyoldalakat keresett fel, amelyeken erdőt csak a vidék legöregebb emberei láttak valaha - néha még azok sem. Ilyen helyekre mentek ki a Chichourle kirándulói, ahová főleg tölgyeseket telepítettek makkok elvetésével. Meggyőződve tevékenységük rendkívüli hasznosságáról mind a közösség, mint a környezet javára, nem sokat törődtek a bevetendő területek tulajdoni viszonyaival. Ez a hozzáállás végzetesnek bizonyult. Minden esetben évek óta teljesen elhagyott, kopár és értéktelen területeken dolgoztak. Magánterületek esetén a tulajdonosok visszajelzése mindig nagyon kedvező volt: a vetésekből kikelő erdő a terület értékét csak növelte... és ingyen munkával. Az állami tulajdonban lévő területek esetében az « Administration des Eaux et Forêts » (Víz- és Erdő Hivatal) hivatalnokai addig nem reagáltak, amíg az elvetett fák el nem kezdtek nőni. Kiderült ugyanis, hogy a vetett tölgyesekben a sugárba szökő egyedek aránya magasabb volt, mint a szakemberek által ültetett, hasonló területeken. Ha hozzáadjuk azt a tényt, hogy a faiskolai és átültetési költségek vetés esetén eltűnnek, Paul Moray megoldása sokkal kedvezőbbnek bizonyult. Ehhez jön még a magonc fák sokkal nagyobb ellenálló képessége. Egy osztálynyi iskolás gyerek játszva sokkal hatásosabban - és ingyen - telepített tölgyeseket, mint az államilag fizetett szakemberek.

Viszont az állami hivatalnokok egészen más szemszögből nézték a Chichourle Egyesületet tevékenységét. Az Egyesületet köztulajdon rongálásával vádolták meg és pénzbüntetéssel sújtották. Az évekig elhúzódó pereskedés folyamán Paul Moray egészsége tönkrement. A per folyamán jutott tudomására, hogy az iskolásai által telepített, több tízezer, 2 - 4 méter magas sudár tölgyet, fizetett állami alkalmazottakkal az utolsó darabig kitépették. Ezt a csapást az akkor már beteg Paul nem bírta ki. Koldusbotra jutva, betegen, mindenkitől elhagyatva halt meg.

A fentiekben röviden leírt történetet maga Paul Moray mondta el nekem kevéssel a halála előtt.

Paul Moray írott munkái

Számomra nagyrészt ismeretlen okok miatt Paul Moray nagyon kevés könyvet adott ki. A Chichourle egyesület csak füzetecskéket osztogatott – majdnem mindig ingyen. Energiáját az ellene indított pereken kívül a különböző szervezési munkák kötötték le. Paul Moray kitűnő előadó volt. Előadásait a nagyszámú közönség lélegzetvisszafojtva hallgatta. Amikor a fákról beszélt, személye átszellemült. Ezt a témakört egy, szinte vallásos kegyelet formájában kezelte. Lelkesedése minden hallgatóját magával ragadott.

Több előadásán és két néhány napos favető tanfolyamán volt alkalmam részt venni. A fentiekben leírtakat jegyzeteim alapján készítettem. A Chichourle Egyesület minden lényeges bio-vásáron képviselve volt, ahol a látogatókat Paul fogadta személyesen. Módszerének a rövid leírását kis példányszámú füzetecskékben árulta fillérekért, de legtöbbször ingyen osztogatta mindenkinek.

Asztalára, a füzetek mellett a nagyközönség részére egy űrlapot is elhelyezett, amire bárki felírhatta lakcímét és a kért fa-magokat. Ezek után a kért magokat, a használati utasítás kíséretében mindenkinek ingyen, postán elküldte. Az én kertemben is van egy almafa magonc, aminek a magját tőle kaptam.

Egy alkalommal egészségi problémáiról beszélgettem vele. Ekkor reményét fejezte ki az iránt, hogy lesz talán még ideje tervezett fontosabb könyvét kiadni. Korai halála ebben megakadályozta.

Paul Moray emlékét még a francia környezetvédők sem őrzik. Eddig még nem ismerték fel ennek a kivételes személyiségnek a valós értékét.

A « Fákat ültető ember » hihetetlen története

Befejezésül a témakörben még meg kell említeni Jean Giono « L'homme qui plantait des arbres » (A fákat ültető ember) c. rövid. Senki sem tudja pontosan, hogy valóban megtörtént, vagy elképzelt történetet ír le. Későbbiekben, az « Administration des Eaux et Forêts », talán hivatalnokainak a megnyugtatására, Jean Giono történetét nyilvánosan « kitaláltnak » minősítette.

A történet egy öreg, hegyi birkapásztor, Elzéard Bouffier életét írja le, a 20. század első felében. Ez, az igen egyszerű, tanulatlan ember, állatait legeltetve a Provence-vidéki Alpokban, a környékbeli tölgyesben minden nap száz makkot szedett össze. A gondosan kiválogatott makkokat egy acélrúddal szúrt lukban vetette el. Harminc év alatt a kopár sziklás hegyeket magonc tölgyek és másfajta fák százezreivel erdősítette be. A pásztor olyan elhagyatott vidéken ténykedett, hogy az « Administration des Eaux et Forêts » hivatalnokai a vetett tölgyesekről csak akkor értesültek, amikor a fák túlnyomó többségének a törzse már 10 - 25 cm átmérőjű volt. Ekkor már az új tölgyesek alatt, a több mint 100 éve elapadt források is újra kezdtek folyni. Ennek következtében, a régen elhagyott, romos hegyi tanyákba fiatal családok költöztek. A vidék újra élni kezdett. A hivatásos erdészek egyszerűen nem hitték el azt, hogy ezeket az erdőket egyetlen ember vetette. A kiküldött szakemberek szerint a jelenség « természetes » volt és a kérdéses erdők maguktól « spontán » keletkeztek.

A regény (pontosabban elbeszélés) alapján egy művészi szépségű rajzfilmet is készítettek. A rajzfilm magyar nyelvű változata a következő címen érhető el: https://www.youtube.com/watch?v=1C8sh7y7RDM.

Jean Giono regényének az olvasása egy valóságos beavatás a természet titkaiba. A magyar fordítást általános iskolai kötelező olvasmánnyá kellene tenni. Ebből a regényből bárki többet tanul meg a természet értékeiről és környezetünk javításáról, mint száz vaskos erdészeti szakkönyvből.

ELEJÉRE