A tárolóban lévő esővíz minősége

Az esővíz savas jellege

A tetőre eső csapadék és a tárolóban lévő víz vegyi összetétele nagyon különbözik. Minden csapadék vize, még levegőszennyezés hiányában is, savas és gyakorlatilag oldott ásványi sókat nem tartalmaz. Ezzel szemben a tárolóba begyűjtött esővíz vegyileg semleges és kis mennyiségben, ásványi sókat is tartalmaz. Számos vízügyi szakemberrel ellentétben, amikor az esővízhasznosításról beszélünk, nem a tetőre hulló víz tulajdonságait kell előtérbe helyezni, hanem a tárolóban lévő vizet kell elemezni. Megfelelő szűrés után ugyanis ezt használják a háztartásban. A továbbiakban ezt a vizet fogjuk esővíznek nevezni.

Az esővíz minőségéhez kapcsolódó szakvélemények, sajnos a legtöbb esetben nem tesznek különbséget a fent idézett két víz között. Ebből adódnak az esővíz hasznosítását korlátozó intézkedések, amelyeknek, egy tárgyilagos laboratóriumi elemzés után [1], egyetlen indokolása sem állja meg helyét.

[1]
Franciaországban például az esővizet csak olyan tartályban szabad tárolni, amelyiknek « a falai az esővízzel nem léphetnek vegyi reakcióba ». Ezzel az intézkedéssel a beton-, kő- és tégla tárolok használatát, törvényen kívül helyezték. A vegyileg « semleges » (műanyag, rozsdamentes acél) tartályokban a tárolt esővíz savas marad, és nem tartalmaz hasznos ásványi sókat. Az ilyen víz rövid időn belül megposhad és háztartási felhasználásra alkalmatlan. Franciaországban, a legújabb törvények értelmében az esővizet csak kertlocsolásra, kocsimosásra és takarításra szabad használni; vécéöblítésre is csak fertőtlenítés után. Az esővíz minden más háztartási felhasználása tilos. A törvény rendelkezéseit azzal indokolják, hogy « az esővíz minősége nem felel meg az ivóvíz részére előírt törvényes szabványoknak ». Ebben az országban, mint 2011 óta Magyarországon is, ahol az létezik, a házaknak a városi vízelosztó hálózatra való bekötése törvényileg kötelező. Szerencsére számos más európai tagállam a francia példát nem követte és a teljes esővízhasznosítást nem tiltja.

Az állítás, ami szerint az esővíz háztartási felhasználása azért lenne veszélyes, mert « minősége nem felel meg az ivóvíz szabványoknak » nem veszi tudomásul azt a tényt, hogy a TELESŐ rendszerben az esővíz, csak megfelelő tárolás (semlegesítés) és szűrés után kerül felhasználásra. Ez az állítás pontosan annyira helytálló, mintha azt mondanánk, hogy pl. Budapesten veszélyes a városi vizet használni, mert a Duna vize (ahonnan a vizet kiemelik) nem felel meg az ivóvíz szabványoknak.

A vízügyi szakemberek többsége szerint, a légszennyezés miatt helytelen az esővíz « tisztaságáról » beszélni. Mi, azt sohasem állítottuk, hogy a csapadékok vize mentes lenne a szennyezéstől, azt viszont bizonyítani tudjuk, hogy vegyileg sokkal tisztább, mint a legtöbb természetes víz, amit a városi vízelosztó hálózatok ellátására használnak. Még egy figyelemre méltó adat: a földünkön fellelhető összes édesvíz csak a csapadékokból származik.

A tárolóba begyűjtött esővíz a légszennyezést is magával hozza. Ennek az egyik legkézenfekvőbb következménye a savas kémhatás. Ez a jelenség, a légkör természetes széndioxid tartalmán kívül még a füstgázokban lévő nitrogén oxidok (NO_x) és a kéndioxid (SO₂) jelenléte miatt jön létre. Az esővízcseppekben feloldva, ezek az oxidok szén- (H₂CO₃), salétromos- (HNO₂) és kénessavat (H₂SO₃) képeznek, amelyek (a szénsav kivételével) a levegő oxigénjének a hatására salétromsavvá (HNO₃) és kénsavvá (H₂SO₄) alakulhatnak át. A tetőre hulló esővíz pH értéke emiatt alacsony: súlyos esetekben 4 alá is mehet (a semleges víz pH értéke 7). A sajtóban gyakran jelzett « savas esők » nemcsak a mészkőből faragott emlékműveket károsítják, hanem a fenyves erdőket is. Ezzel szemben, az esővíz savas jellege, háztartási felhasználás szempontjából egy előny jelent

A tárolt esővíz ásványi-só tartalma

Az esővízben oldott, fent említett savak, a tároló falaiban lévő bázikus elemekkel nagyon gyorsan vegyi reakcióba lépnek. Ezek az elemek a savakat semlegesítik, amíg a víz ásványi sókat old fel. Ezért szükséges a tárolót, bázikus elemeket tartalmazó betonból, malterral borított téglából, vagy természetes mészkőből építeni. Műanyagból, vagy fémből készült tartály, csak előzetesen semlegesített esővíz tárolására alkalmas. Az így feloldott ásványi sók túlnyomó része kalcium bikarbonátból Ca(HCO₃)₂ áll. A légszennyezésből származó nitrogén oxidok nitrát- (NO₃^-), a kéndioxid pedig, szulfát (SO₄^2-) ionok formájában oldódnak be a vízbe. A nitrát ionok kivételével a tároló falaiból kioldott anyagok az egészségre ártalmatlanok, sőt jelenlétük hasznos. Az évek alatt végzett több száz elemzés folyamán a tárolt esővízben soha nem mértünk több mint 9 milligramm nitrátot literenként. Az érvényben lévő szabványok szerint az ivóvíz literenként 50 milligramm nitrátot tartalmazhat. Az esővíztárolókban mért értékek 3 és 5 mg/l körül forognak.

Mindent összegezve, a felhőkből hulló csapadékok vize gyengén savas kémhatású, és nagyon kevés oldott anyagot tartalmaz. A helyesen épített tárolókban az esővíz vegyileg semleges (pH értéke 6,5 és 8,5 között van) és literenként 50 – 80 milligramm oldott ásványi anyagot tartalmaz. Az ivásra szánt víz, 10 mg/l alatt ásványi anyagokban túl szegény, bár az egészségre teljesen ártalmatlan. 200 mg/l felett már túl gazdag, bár egy egészséges szervezet még 600 mg/l-es ásványi só tartalmat is elbír.

A legtöbb városi vízben az ásványi só tartalom 600 és 1200 mg/l körül van. Franciaországban a legtöbb élelmezéstudománnyal foglalkozó szakember a legjobb ásványvizek közé a Mont Roucous (16 mg/l) és Volvic (90 mg/l) vizeket sorolja. Belgiumban az egyik legkeresettebb és legjobb ásványvíz a Spa Reine, 35 mg/l-es ásványi sótartalommal.

Az alábbi táblázatban, 7 különböző háztartási esővíztárolóból 4 hónap alatt összesen 18-szor felvett vízminta vegyi összetételét közöljük. (#tablazat)

Mért mennyiség	Mérték egység	Legkisebb érték	Legnagyobb érték	Közepes érték	Ivóvíz szabvány
Sav-bázis pH érték	-	6,31	8,01	7,23	6,5 - 9,5
Vezetőképesség	µS/cm	36	190	90	< 2100
Nitrát nitrogén NO₃²	mgN/l	0,2	4,7	1,5	< 11,3
Ammónium ion NH₄⁺	mgN/l	0,010	0,059	0,022	< 0,5
Klorid ion Cl^-	mg/l	1,0	16,7	6,5	< 350
Szulfát ion SO₄^2-	mg/l	< 8	< 8	< 8	< 250
Kalcium ion Ca²⁺	mg/l	4,3	15,3	10,1	< 270
Magnézium ion Mg²⁺	mg/l	0,14	0,52	0,21	< 50
Cink Zn	µg/l	50	1731	466	< 5000
Vas Fe	µg/l	< 50	< 50	< 50	< 200
Kadmium Cd	µg/l	< 10	< 10	< 10	< 50
Ólom Pb	µg/l	< 50	< 50	< 50	< 50

Egy új esővíztároló üzembe helyezése

Egy új beton- vagy malterral bélelt tároló falai eleinte túl sok bázikus anyagot tartalmaznak, amelyek az először begyűjtött vizet lúgossá teszik. Az első víz pH értéke még a 10-et is meghaladhatja. A víz vezetőképessége és keménysége is a szokottnál magasabb értéken van. Szerencsére, ez a jelenség a használattal 3 – 6 hónap alatt elmúlik. Az első begyűjtött esővizet jobb az építkezésnél felhasználni, vagy a kertben szétlocsolni. A továbbiakban begyűjtött víz még eléggé bázikus, bár iváson kívül mindenre, veszély nélkül használható.

Az ivóvíz előállítására elhelyezett szűrőberendezést (kerámia mikro-szűrő, vagy fordított ozmózis) csak akkor helyezzük üzembe, amikor a víz pH értéke 8,5 – 9 alá süllyed. Ez, általában 3 – 6 havi rendes használat után következik be. A pH értéket, olcsón beszerezhető, indikátor papír (vagy egy olcsó műszer) segítségével megbecsülhetjük ill. mérhetjük.

Az esővízben lévő szennyező anyagok

A légkörből és a tetőről nem kívánatos szennyező anyagok kerülhetnek a begyűjtött esővízbe. Különös figyelmet érdemelnek a szerves anyagok, mint a madár ürülék és a tetőről, a tárolóba kerülő moha, fa levelek, rágcsálók és békák tetemei, stb.

A tető, az ereszek és a tároló építésére felhasznált anyagokat tehát gondosan kell megválasztani. Figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy a víz a tetővel és az ereszekkel csak rövid ideig érintkezik; a tároló falával hosszan.

A szerves szennyező anyagok

A tárolóban lévő szerves szennyező anyagok koncentrációja igen kicsi: néhány mikro-gramm literenként (µg/l), amit csak drága laboratóriumi műszerekkel lehet kimutatni. Az ivóvízszabványok ezen a téren igen szigorúak: pl. a növényvédő szerek maradékai összességükben sem haladhatják meg az 1 µg/l-t. Számos kút, forrás és folyó vize ennél többet tartalmaz. Ezeket a káros anyagokat a városi vízművek elvileg aktívszén szűrőkkel vonják ki a vízből. A gyakorlatban ezeket a szűrőberendezéseket viszonylag ritkán használják. A TELESŐ rendszer szerint szűrt ivóvízben a határértékek túllépésének a kockázata sokkal kiesebb, mint a városi vizek esetében. Nem is beszélünk a klórral való fertőtlenítés nyomán keletkezett mérgező vegyületekre amelyek a begyűjtött esővízben nem jelennek meg.

Szerves szennyezés esővízbe nemcsak a levegőből kerülhet, hanem a tetőről is. Ilyenek pl. a fa zsindelyekről lemosott illó olajok és és más lebegő szilárd anyagok, amelyek a víznek barna- vagy sárga színezetet adnak. Kátrány, bitumen vagy műanyag tetőről begyűjtött víz, különösen nyáron, gyakran kellemetlen szagú. A benne lévő benzolszármazék anyagok mérgezőek is lehetnek. Szerencsére, koncentrációjuk igen kicsi és orrunk már rendkívül kis mennyiségben észleli ezeket az anyagokat, a veszélyes határérték elérése előtt – legalábbis külsőleges használatra, tehát nem ivásra. Ha gyakorlatilag nincs is veszély, kellemetlen az ilyen illatú vízzel tisztálkodni.

Az aktívszén szűrő a szagokat, ízeket és a szerves szennyező anyagokat a vízből kiszűri. Az ivásra szánt esővíz tehát minden rendszerben aktívszénen megy keresztül ami ilyen szempontból nagy biztonságot ad. Amikor a szűrő telített, a kellemetlen szagok és ízek a szűrt vízben azonnal megjelennek, jelezve a szűrőbetét kicserélésének a szükségességét.

A TELESŐ rendszerben alkalmazott kerámia mikro-szűrő, vagy fordított ozmózis berendezések az előállított ivóvíz szabványoknak megfelelő minőségét a legmesszebbmenően szavatolják.

Cink az esővízben

A médiában gyakran esik szó az esővízben lévő cinkről. Ezzel kapcsolatban az olvasó azonnal a cink ereszekre és a cink tetőkre gondol. A valóságban a vegytiszta cink gyengén savas közegben nem oldódik. A tetőre eső víz mindig gyengén savas kémhatású. Nem túl régi épületek cink tetejéről begyűjtött víz nem tartalmaz több cinket, (a valóságban sokkal kevesebbet, mint a vezetékes vizek), mint amennyit az ivóvíz szabványok is engedélyeznek.

A méréseket nagyon sokszor igen régi városi épületek cink tetejéről begyűjtött vízmintákon végezték. Régebben a tetőkészítésre szánt cink sokkal kevésbé volt tiszta, mint a jelenleg gyártott cinklemezek. A mai tetőkre az un. « négy kilences » minőségű cink kerül, ami 99,99% cinket tartalmaz. Az ilyen tiszta fém a korróziónak sokkal jobban ellenáll. A tetőfedésre használt cinklemezeket a gyártó cégek különleges felületi kezeléssel látják el, ami a korrózió ellen véd.

Van még egy körülmény, ami a régi cinktetők korrózióját elősegíti: más fémek, mint pl. a réz jelenléte, amivel a cink az esővízen keresztül elektromos érintkezésbe kerülhet. Tetőfedésnél régebben réz elemeket (szögeket, kampókat, stb.) gyakran használtak. A cink és a réz között galvánelem potenciál különbség lép fel, ami a cink korróziójához vezet.

Ezekkel az elemekkel magyarázható a régi párizsi házak tetejéről lecsurgó víz viszonylag magas cink tartalma, amit 1996-97-ben mértek [2]. Az ilyen jellegű tanulmányok (sok jelenik meg hasonló tartalommal), az esővízhasznosítás iránt érdeklődő, nem képzett emberek körében, csak indokolatlan félelmet keltenek. Az említett tanulmány elolvasása után az egyik levelezőm lemondott a háza cink tetejéről való esővíz begyűjtésről.

[2]
Forrásmunka: M.C. Gromaire, G.Chebbo, A Constant, Incidence of zinc roofing on urban runoff pollutant loads. The case of Paris. Water Science and Technology, vol. 45, n°7, 2002, p.113-122). A szerzők olyan magas cink koncentrációkról beszélnek, amelyek a Szajna vizének a minőségét is veszélyeztetik. A tetőről közvetlenül begyűjtött vízben viszont a mért eredmények a legkedvezőtlenebb esetben is az ivóvíz szabványok kétszeresét jelezték (pontosan 9855 µg/l-t; az ivóvíz szabványok 5000 µg/l-t írnak elő). A mért átlagérték itt is 4874 µ/l volt, ami még az ivóvízben is megengedett, bár elég magas. A nem cinktetőkről és az úttestekről lecsurgó esővíz a cinkkel « szennyezett » vizet a Szajnába ömlése előtt már a csatornákban felhígítja, nem is beszélve a folyóban történő hígításról.

Elemezzük most a dolgozatban lévő 5 sz. összefoglaló táblázat adatait. Az adatok szerint az évente 4-től 8, tehát közepesen 6 millió m³ esővízzel a cinktetőkről 33-tól 60, tehát közepesen 46,5 tonna cink folyik be a csatornákba. Másrészt ezek a csatornák évente 37 millió m³ vízzel 60-tól 84, közepesen 72 tonna cinket szállítanak a folyóba. Ennek láttára a nem szakember olvasó megrémül a vízszennyezéstől. Azt ugyan a szerzők nem látták érdemesnek kiszámítani, hogy a 72 tonna cinket elosztva a 37 millió köbméter vízzel, a Szajnába a csatornákból kifolyó víz 1946 mikro-gramm cinket tartalmaz literenként. Ennél még a törvény által szavatolt ivóvízben is több mint kétszer annyi cink lehet, azaz 5000 µg/l!

Talán nem véletlen az a tény, hogy ezeket a tanulmányokat túlnyomó részt, városi víz- és csatorna művek szakemberei végzik, akiknek számára az esővízhasznosítás egy « nem tisztességes konkurenciát » jelent. Az esővízhasznosítás veszélyes, vagy veszélytelen jellegét nem az egyes tetőkről begyűjtött esővízminták elemzése határozza meg, hanem a rendszert használó családok csapjaiból kifolyó víz tudományos vizsgálata, valamint egy járványtani tanulmány. Egy ilyen tanulmányban esővizet vagy városi vizet használó család csoportoknak az egészségi állapotát kellene tudományosan felmérni és összehasonlítani.

Méréseinket éveken át több száz családi esővíztárolóból kiemelt, és a szűrés után a csapoknál felvett mintákon végeztük. Cinktartalom szempontjából a legmagasabb mért érték 1750 µg/l (vagy 1,75 mg/l) volt, amikor az ivóvíz szabványok 5000 µg/l-t engedélyeznek. A sok mérés átlagértéke 500 µg/l [3] alatt volt. Ezzel párhuzamosan, Belgiumban, Mons városában egy alkalommal a csapból kifolyó városi vízben 3700 µg/l (bár a szabványnak megfelelő) cink koncentrációt mértünk.

[3]
A koncentráció szabványos mértékegysége a milligramm per liter vagy mg/l. Kisebb koncentrációk mérésénél használják még a mikro-gramm per liter vagy µg/l egységet. 1 mg = 1000 µg ; egy milligramm (mg) a gramm ezred része; egy mikro-gramm a milligramm ezred része, vagy a gramm egy milliomod része.

Mindent összegezve: építkezésnél cinktető még akkor is elhelyezhető, ha a TELESŐ rendszert akarjuk használni. Régi cinktető esetében tanácsos a begyűjtött esővizet cinkre elemeztetni. Ha a mért érték meghaladja a szabványérték (5000 µg/l) felét, azaz 2500 µg/l-t, ivóvíz előállítására mikro-szűrő helyett fordított ozmózist használjunk. Nem ivásra és étkezésre, hanem más háztartási használatra még a szabványokat kissé meghaladó cink tartalmú víz is megfelel, az egészségre teljesen ártalmatlan.

Mérgező fémek, mint az réz, alumínium és az ólom jelenléte az esővízben

Kémények, tetőablakok, napelemek beépítésénél régebben gyakran használtak ólomlemezeket. A tetőn lefolyó esővíz ezekkel a lemezekkel szerencsére csak nagyon rövid ideig érintkezik. Természetesen nem ajánlott ereszeket ólomból készíteni. Az eresz esetleges mélypontjain a víz hosszabb ideig érintkezhet az ólommal és abból keveset kioldhat. Több száz, Belgiumban végzett, esővízelemzés eddig soha nem mutatott olyan ólomkoncentrációt, amelyik az ivóvíz szabványait meghaladta volna.

Gazdagabb kivitelezésű házakat néha rézereszekkel és lefolyókkal látják el. Ha az innen begyűjtött vízben a réztartalom meghaladja az 1 milligrammot literenként, ivóvíz előállításához mikro-szűrő helyett használjunk fordított ozmózist. Néhány milligramm rezet tartalmazó víz minden más háztartási felhasználásra alkalmas. A rézionok (Cu²⁺) baktériumölő tulajdonsága ismert.

Az ólom a legmérgezőbb fém ami az esővízben előfordulhat. A tető kiépítésénél kerülni kell tehát az ólomlemezek használatát. Jelenleg mind a napelemeket, mind a tetőablakokat ólom nélkül helyezik a tetőkre. Ennek ellenére jobb a vállalkozót ez irányban kikérdezni. Az ólom még a bőrön keresztül is bejut a szervezetbe és ott felhalmozódik.

Tudni kell viszont, hogy a szabványokat meghaladó víz fogyasztása csak akkor káros az egészségre, amikor abból nagyobb mennyiséget iszunk, vagy kisebb mennyiséget rendszeresen. Az a kis mennyiség, amit esetleg zuhanyozás, vagy fogmosás közben lenyelünk, nem árthat az egészségnek. Ezen a téren csak az ólom kivétel, ugyanis ez a mérgező fém a szervezetben felhalmozódik.

A szabványok időleges túllépését a szavatolt minőségű városi vízben még a törvény is megengedi, ill. szabályozza. Másrészt a törvény a vízművek berendezéseiből kijövő víz minőségét írja csak elő. Viszont, a több kilométer csővezetékekből a víz nehézfémeket oldhat ki. A fogyasztó csapjából nem szabványos víz is kifolyhat. Bár a törvény ezt a minőséget nem szavatolja, a vízművek vevőszolgálata erre is figyelemmel van. Ettől függetlenül előfordulhat a szabványok túllépése. Ebben a témakörben 1994-ben Belgiumban egy érdekes tanulmány jelent meg az építőipar központi ellenőrző laboratóriumának a gondozásában. [K. De Cuyper, K. Dinneg, « La qualité de l'eau à la sortie du robinet » (A csapból kifolyó víz minősége), Tribune de l'eau, n°268/2, mars-avril 1994, 35-42 old.] Kiderült, hogy régi városnegyedekben és ipartelepeken a csapból kijövő víz számos esetben igen sok nehézfémet tartalmazott. Azóta remélhetően a vezetékek felújításával ez a probléma megoldásra került.

Tengeri só az esővízben

Az Atlanti Óceán és az Északi Tenger partvidékéről a TELESŐ rendszert használó családok néha a begyűjtött víz enyhén sós ízéről panaszkodnak, különösen az őszi és téli viharok idején. Az is kiderült, hogy ezeken a vidékeken a városi víz még több sót tartalmaz, és sajnos állandó jelleggel [4].

[4]
A földalatti víztartalékokból nagy mennyiségben kiemelt víz helyébe fokozatosan sós tengervíz hatol be. Flandriában az Északi Tenger partjaitól 20 – 30 kilométerre fekvő városokban is gyengén sós a városi víz és só tartalma növekvő tendenciát mutat. Mol és Geel kis városokban a vízművek már membrános (nanoszűrés) eljárással vonják ki a vízből a sót. A szűrt víz igen jó minőségű, bár önköltségi ára meghaladja a 10 €-t (1995) köbméterenként. Felvetődik a kérdés: érdemes-e tíz eurós vízzel vécét öblíteni?

Esővízbe a tengeri só a viharos szél által felkorbácsolt hullámok tajtékjából kerül. Szerencsére ez a jelenség csak az őszi és téli viharos időszakokra jellemző. A gyengén sós víz iváson kívül minden háztartási felhasználásra alkalmas, még főzésre is. Az ivásra szánt vizet viszont jobb fordított ozmózissal előállítani.

A víztároló algásodása

Víztárolókban a víz zöld színezetet vehet fel, s ilyenkor kellemetlen szag is megjelenik. Ennek a jelenségnek az oka a tárolóba behatoló természetes (nap)fény, ami az algák megjelenéséhez elengedhetetlen.

A szakirodalomban a jelenségről nagyon ellentmondóak a vélemények. Egyesek szerint az algák jelenléte szükséges a biológiai egyensúly létrehozásához. Az algákban lévő klorofill a víz oxigénkészletét szabályozza, a vizet tisztítja és a nem lélegző (anaerob) baktérium állományt is féken tartja. Mások szerint az algás víz könnyen megposhad és az algák által termelt biotömeg a baktériumok melegágya lehet.

Szerintem mindkét álláspont helyes – de a maga helyén. Földalatti víztárolóba helytelen a fényt beengedni. Az algák jelenléte csak problémák forrása lehet. Nyitott víztárolókban viszont a víz minőségét, bizonyos keretek között, javíthatja. Ezekbe a tárolókba jobb vízinövényeket telepíteni. A természetes (nap)fény nagyon sok baktériumot megöl. Nitrát- és (igen kis mennyiségű) foszfátionok jelenlétében viszont poshadást előidéző fonalszerű algák fejlődnek ki, ami a vizet poshadttá teszi. A víz habzik, kellemetlen szagú és nyúlós állagú lesz.

A poshadás földalatti műanyag víztárolókban is megjelenik, amikor a savas és ásványi sókat nem tartalmazó esővíz, semlegesítés nélkül belekerül. Kivételes esetben, hosszabb használat után műanyag tárolókban is elérhető egy biológiai egyensúly. Ez, a belső falakon lassan kifejlődő, nyálkás jellegű biofilmnek köszönhető. A tapasztalat szerint ezt az egyensúlyt egy műanyag vagy fémes esővíztárolóban nagyon nehéz megvalósítani. Ha a víz nem is poshad meg, savas jellege megmarad, ami a felhasználást korlátozza.

Esővíz kertöntözésre

Kertöntözésre szánt esővíztároló kiépítése más szempontok szerint történik. Az eső savas jellege a kertöntözésre sem jelent problémát. A semlegesítés tehát nem feltétlenül szükséges.

A kertben főleg a nyári hónapokban van nagyobb mennyiségű vízre szükség. A párolgás igen erős és a csapadékmennyiség elégtelen. A többi évszakban kell tehát a vizet begyűjteni és a nyárra tárolni, ami bizony nagy vízmennyiség tárolását teszi szükségessé. Nagy víztároló építése viszont költséges. Emiatt a nyári locsolásra rendelkezésre álló esővíz önköltségi ára sokkal magasabb, mint pl. az ásott- vagy fúrt kút vizéé.

Ha a kerti öntözéshez feltétlenül ragaszkodunk, a legolcsóbb megoldás a régi üzemek bontásánál rendelkezésre álló tartályok megszerzése. Roncstelepeken tartálykocsik hengeres tartályait ócskavas áron meg lehet szerezni. Franciaországban öntözővíz tárolásra műanyag fóliából készített tartályokat is használnak. Néha lebontott épületek pince helységei is nagyon jó, nyitott vagy zárt esővíztárolóvá alakíthatók. Nem szabad elfelejteni, hogy esővizet még a fóliasátorokról, sőt műanyag fóliáról is be lehet gyűjteni.

Nyitott tárolókba tanácsos vízinövényeket telepíteni, amelyek a vizet jó állapotban tartják. Nyílt tartályok vize a nyári melegben gyorsan párolog. Locsolásra viszont a nap által előmelegített víz kiválóan alkalmas.

Nyílt esővíztárolóban lévő vízhez nem ajánlott városi-, kút, folyó- vagy forrásvizet hozzáadni. Ezek a vizek, nitrát- és foszfát tartalmuk miatt, nem elég tiszták ahhoz, hogy elkerüljük a tárolóban lévő víz algásodását. A megzöldült víz gyorsan erjedni kezd és kellemetlen szagot terjeszt, bár öntözésre megfelelő marad.

Nagyon fontos megjegyzés: Az itt említett megoldásokkal begyűjtött esővizet nem tanácsos a háztartásban felhasználni (kivéve takarításra).

Folytassa az olvasást a Nem iható víz felhasználásának szentelt fejezettel

ELEJÉRE