DeutschVÍZÖNELLÁTÓEnglishVÍZÖNELLÁTÓEspañolVÍZÖNELLÁTÓFrançaisVÍZÖNELLÁTÓMagyarVÍZÖNELLÁTÓNederlandsVÍZÖNELLÁTÓ
Site d'information basé sur les travaux de Joseph Országh Site d'information basé sur les travaux de Joseph Országh Site d'information basé sur les travaux de Joseph Országh
Eautarcie EAUTARCIE Eautarcie- Joseph Országh
CímlapBevezetésVÍZGAZDA: a fenntartható vízgazdálkodásEsővízhasznosításSzennyvízkezelésSzáraz toalettekVízönellátó a városban és a nagy világbanA biotömeg és a víz együttes kezeléseGondolatok a vízügyi politikárólFüggelék VÍZÖNELLÁTÓ Fenntartható vízgazdálkodás a világban
Bevezetés
Összefoglaló

Fuggerth Endre összefoglalója

Országh József bemutatása

Rövid önéletrajz

Országh József tudományos munkássága

Vízgazdálkodás a háztartásban

A szöveg először a www.eautarcie.com honlapon jelent meg 2008 decemberében.

Az átdolgozott változat a megjelenési dátuma a www.eautarcie.org honlapon: 2009-09-22

A magyar változat megjelenési dátuma a www.eautarcie.org honlapon:
2010-03-25

Frissítve : 2016-06-05

Tudományos munkásságomról

Az ár ellen úszó tudományos kutató

Egy tudományos « ezermester »

A VÍZÖNELLÁTÓ rendszerben javasolt műszaki megoldások annyira egyszerűek, sőt elemiek, hogy az olvasó joggal teheti fel a kérdést: vajon nem egy műkedvelő barkácsoló teljesen tapasztalati úton talált véletlen megoldásairól van-e itt szó? « Egy alomszék megépítése, vagy az esővíz egyszerű szűrése nem lehet egy komoly tudományos munka eredménye. » Ehhez hasonló, számomra nehezen érthető megjegyzést előadásaim folyamán gyakran hallottam.

Másrészt családok teljes sikerrel és megelégedéssel, egyre nagyobb számban fogadják el, és alkalmazzák megoldásaimat. Innen az a nagyszámú villámpostai üzenet, amit a világ minden részéről már évek óta eautarcie.com az eautarcie.org olvasóitól kapok. A nagy számban feltett kérdésekre fogalmazott feleletek alapján jöttem rá arra, hogy a látszólag egyszerű megoldások mögött egy olyan tudományos háttér húzódik, aminek teljes megértése még a legnagyobb tudású szakembereknek is néha « kemény dió »-t jelent. Pedig nem vagyok sem okosabb, sem nagyobb tudású, mint kollégáim, viszont számos tudományos eredményem megértéséhez olyan, sokszor intuitív jellegű út vezetett, amit kevesen követtek, vagy eddig még senki sem járt be.

A többiektől talán a mindent figyelembe vevő, holisztikus megközelítési módszereimben különbözök. Ez a megközelítés a specialisták által rendszerint nem ismert, számos ismereti tartományt érint.

Egyik barátom egy alkalommal azt mondta, hogy « te egy 21. századba eltévedt 19. század eleji egyetemes tudós vagy, akinek széles látóköre az ismeretek számos tartományát magába öleli ». Mai világunkban csak a tudomány élvonalát egyetlen ponton érintő specialisták « rúghatnak labdába ». Bár tudományos módszereimet jelenleg nem nagyon becsülik, sőt sokan megvetik, erre egyáltalán nem panaszkodom, ellenkezőleg. A mindennapi élet által felvetett problémák megoldásához több tudományos tartomány ismerete szükséges. Egy nagyon tudós specialista csak egy tartományt ismer. Számára tehát egy súlyos tévedés lehetősége sokkal nagyobb. Hosszú tudományos pályafutásom alatt gyakran tapasztaltam azt, hogy a különböző ismereti tartományok közötti válaszfalak miatt a szakemberek elmennek a legcélravezetőbb megoldások mellett . Ezért igyekeztem mindig a specialisták munkáját kiegészítő tevékenységet folytatni. Naiv módon azt hittem, hogy ennek mindenki örülni fog. Ez sajnos nem jött be...

A « falkán kívüli » kutató kivetett helyzete munkáim anyagi támogatását gyakorlatilag megszüntette. Ez viszont néhány előnyt is biztosított :

[1]
Ma már bizonyított az a tény, hogy egy szennyvíztisztító berendezés környezetvédelmi hatásfoka a berendezés árával fordítottan arányos. Ez a megállapítás minden esetben érvényes.

A kényszerhelyzetektől mentes (bár nagyon szegény) kutató nagyobb valószínűséggel talál valóban új, néha forradalmi megoldásokat, mint az agyontámogatott specialista. A nem specialista egy problémára mindig újszerű és főleg kívül-álló személy szemével néz; a tudósok által vizsgálat nélkül elfogadott « igazságok » ismerete nélkül. Ezzel párhuzamosan olyan ismereteket hoz magával, amivel a többiek nem bírnak. Az ilyen helyzeteknek köszönhetően több ízben olyan kézenfekvő, bár takart jelenségekre figyeltem fel, amit specialista kollégáim, pontosan nagy tudásuk miatt nem láthattak. Ezek a megfigyelések több, ma már dogmává meredt tévedéseket mutattak ki [2].

[2]
Az egyik ilyen dogma szerint, környezetünk védelméhez a városi szennyvizet a lehető leghatásosabban kell tisztítani. Ennek pontosan ellenkezője az igaz: egy hagyományos víztisztító berendezés minél hatásosabban működik, a környezetet annál jobban rombolja és szennyezi.

A tévedés jogát viszont magamnak is fenntartom. Mint mindenki, én is tévedhetek. Pályafutásom alatt, álláspontomat – új megfigyelések és elemek birtokában – több ízben felül kellett vizsgálnom. Ezek a módosítások viszonylag ritkán fordultak elő: első intuícióm eddig még nem vitt téves útra.

A tanári karrierem végén minden tanévnyitó, bevezető leckén hallgatóimat arra kértem, hogy tudományos problémák elemzésekor őrizzék meg egy semmit sem tudó de okos gyermek szemléletét. Ez sokkal nehezebb, mint gondolnánk, főleg akkor, ha már …sokat tudunk. Némi gyakorlattal azonban egyre könnyebbé válik. Szerencsére jómagam sem voltam nagyon « tudós » ember.

A « kívülálló » helyzetében sajnos tudományos eredményeim terjesztése nehezebbé vált. Annál is inkább, mert ezek több szinten voltak « zavaróak »:

Talán ezzel magyarázható a politikai és gazdasági döntéshozók munkásságom eredményei iránt nyilvánított teljes közönye (és ez egy finom kifejezés). Ez ideig egyetlen politikai, ill. hivatali tekintély vagy környezetvédő egyesület nem tartotta érdemesnek legalább eredményeim vizsgálatát. A jelen honlap – bár bizonyítottan közérdekű információkat terjeszt a nagyközönség számára, ingyen és a környezet hatásosabb védelmére – egyetlen euró támogatást nem élvez. A költségeket néhány ingyen dolgozó munkatársammal osztjuk meg.

Kutató munkám kiinduló-pontja

Az 1950-es évek végén bolygónk jövőjével kapcsolatban már számos kétségeim voltak. A diadalmas tudomány ihlette derűlátó szédelgés közepette egy nehezen meghatározható kellemetlen előérzetem volt. Talán pontosan a természetes erőforrások nyakló nélküli kiaknázása miatt. Kollégáimmal ellentétben nem hittem abban, hogy a tudomány képes lesz az emberiség jövő problémáit megnyugtatóan megoldani. Talán kétségeim a Reneszánsz és az Ipari Forradalom idejében élt egyetemes ismeretekkel rendelkező tudósok fiatalkori csodálatából táplálkozott? Ki tudja?

Tudományos utamat nehezen találtam meg. Karrierem első éveiben nem tudtam, mit keressek. Főnökeim sem. Mint mindenki, én is igyekeztem publikálni, még akkor is, amikor semmi mondanivalóm nem volt. Azon viszont felettébb csodálkoztam, hogy ez senkit sem zavart. Egyetlen célom az önéletrajzom hizlalása volt. Ebben csak főnökeim példáját követtem. Viszont amikor a példaképnek állított « nagy főnökeim » karrierjének a mérlegét csak úgy kíváncsiságból, elkészítettem, nagyon lehangoló eredményre jutottam: sok tudálékos szöveg, nagy számú dolgozat kiadása, amiben nagyon kevés valóban eredeti gondolatot vagy ötletet találtam. Sok « nagy főnök » publikációi csak egy vagy két elcsépelt tudományos témára írt értéktelen variációk voltak. Az ilyen öncélú tudományos munkától nagyon megcsömörlöttem.

Az Afrikába való kivándorlás lehetőségét úgy fogtam fel, hogy az ottani munka ennél rosszabb már nem lehet. Boldog voltam, hogy távol kerülhettem az egyetemi körökben virító terméketlen ügyeskedésektől. Viszont a dolgok valóságával Afrikában kerültem igazán testközeli érintkezésbe: nevezetesen a vízgondokkal. Mint egy mély vízbe dobott gyermek, úszni kezdtem, és igazi utamat ösztönösen megtaláltam.

Amíg Lubumbashi városában (a volt Belga Kongóban) a trópusi esőt minden nap, mintha dézsából öntötték volna, a házakban a vízcsapok egy csepp vizet nem szolgáltattak. Az esővíz házi felhasználása, mint egy kényszerhelyzet, ott állt előttem. Ez volt a vízgazdálkodás tudományos alapjaira kiterjedő kutatásaim kiinduló pontja, ami a továbbiakban több mint 30 éven keresztül lekötött – és azóta is leköt.

Esővíz és a higiénizmus

A vízelemzések folyamán az első kézenfekvő tény gyorsan megjelent: természetes körforgása folyamán a víz akkor (és magasan) a legtisztább, amikor a felhőkből leesik. Az akkor már (1971-ben) előre látható szennyezési gondok ismeretében nem volt nehéz belátni azt, hogy a következő évtizedekben az egyetlen, és mindenki által könnyen hozzáférhető jó minőségű vízforrás a csapadékok vize lesz.

Egy másik, bár nagy tudást nem igénylő felfedezés (amit ugyan kollégáim nem vettek észre) az volt, hogy a betontárolóba begyűjtött esővíz háztartási felhasználásra sokkal alkalmasabb, mint a tetőre eső csapadékok vize. Amikor kollégáim « esővízről » beszéltek, mindig a meteorológiai állomásokon begyűjtött vízre gondoltak. Ez a savas kémhatású és ásványi sókat nem tartalmazó víz engem nem érdekelt. A malterral bélelt-, vagy betontárolókban lévő víz vegyileg mindig semleges, és gyengén (pontosan olyan mértékben, ahogy kell) ásványi jellegű, de és alapjában véve lágy [3].

[3]
A víz kemény vagy lágy jellegét a benne oldott mészkő, ill. pontosabban a kalcium és magnézium sók mennyisége határozza meg. A víz túlzott keménysége háztartási felhasználás szempontjából nem kedvező tulajdonság: a mészkő lerakodások a csapok és a háztartási gépek élettartamát csökkentik, a szappan, a mosó- és mosogatószerek fogyasztását viszont jelentősen növelik. Kemény vízben az olyan ételek, mint a bab, nehezebben főnek meg. A hajmosás is drágább szereket igényel, stb.

Kitűnő minőségű ivóvíz előállítására elég az így tárolt esővízből a baktériumokat kiszűrni. Akkor még nem is sejtettem, hogy ezzel a « felfedezéssel » az ipari jellegű vízkezelés (vízközművek által) féltve őrzött egyeduralmát támadtam meg, pedig ekkor még nem is tettem közzé a fenntartható ivóvíz gazdálkodás lehetőségeit. Naiv módon azt hittem, hogy egyszerű és olcsó rendszerem elfogadtatására elegendő lesz a könnyen ellenőrizhető és reprodukálható vegyi elemzések eredményeit bemutatni. Igen jó minőségű ivóvíz termelését javasoltam legalább tízszer olcsóbban, mint a palackozott ásványvizek ára [4]. A zöldek örökös dilemmája a betétes és az eldobható palackok között megoldásra talált. Legalábbis én ezt gondoltam. Az szűrt esővíz használatával sem az eldobott műanyag palackokkal, sem a betétes üvegek szállításával és mosásával nincs többé környezetszennyezés.

[4]
Ezt javasoltam tehát 13 éve. Jelenleg a világ legfényűzőbb szállodáiban méregdrága palackozott tazmániai esővizet árulnak. A TELESŐ rendszerben előállított azonos minőségű ivóvíz önköltségi ára 0,02 és 0,03 € között mozog literenként.

Ekkor sajnos még nem számoltam az ivóvíz monopóliumok igen heves ellenállásával. Vegyi elemzési adataimat nem vitatva, a tudományos dogma-rendszerek legszebb virágát állították utamba: a higiénizmust. Ez a 19. század végén is már nagyon vitatott « tudományos felfogás » képezi mai korszerű orvostudomány egyik alapkövét. Alaptételeit két pontban lehet összefoglalni:

Hasznosabb tudományos kutatás helyett kénytelen voltam ennek a tudományos felfogásnak a valóságos alapjait megvizsgálni.

A bio-elektronika eredete és fontossága

Elektrokémikus létemre az elektrokémia és az élettan közötti esetleges kapcsolatok felkutatására összpontosítottam. Pasteur korabeli ellenzőinek az ellenvetéseiből indultam ki, ami a betegségek táptalajának a vizsgálatából eredt. Így fedeztem fel egy különleges tudományos terület, az 1950-es években Louis-Claude Vincent által kidolgozott bio-elektronika létezését. Ekkor még nem tudtam, hogy a Vincent-féle bio-elektronika (rövidítve BEV, vagy franciául Bio-Electronique Vincent) egy « tiltott tudomány ». Erre kollégáim az Orvosi Karon (ahol elektrokémiát tanítottam 20 éven keresztül) hívták fel a figyelmemet mondván, hogy egy komoly alapokat nélkülöző áltudományról van szó. Másrészt azt is megtudtam, hogy a BEV vagy 20 éven keresztül Franciaországban és Németországban a kórházakban bevett gyakorlat volt, valamint néhány orvos még most is alkalmazza.

Ez az ellentmondás engem felettébb zavart. Elhatároztam tehát, hogy a BEV tudományos alapjait megvizsgálom. Úgy gondoltam, kollégáimnak igaza van, és ideje már ennek az áltudománynak és a vele járó helytelen orvosi gyakorlatnak egyszer s mindenkorra « kitekerni a nyakát ». A probléma tudományos alapját könnyű volt azonosítani: az elektronaktivitás fogalmáról volt szó, amit az rH2 segítségével fejeznek ki.

Miután a rendelkezésre álló adatokat összegyűjtöttem, elhatároztam, hogy egy dolgozatot írok, amiben a BEV áltudományos jellegét megfelelő érvekkel bizonyítom. Viszont szokásomhoz hívenragaszkodtam a szigorú tárgyilagossághoz is. Elhatároztam tehát, hogy mielőtt « ízeire szedném » Louis-Claude Vincent elméletét, megpróbálom először azt, a lehető legjobban megérteni. Azt azonnal láttam, hogy a BEV írásaiban számos megfogalmazási tévedés van. Nem szabad elfelejteni, hogy sem Vincent, sem követői nem voltak elektrokémikusok. Mint minden tudományos tartománynak, az elektrokémiának is megvannak a sajátos megfogalmazási szokásai. Azzal kezdtem tehát, hogy a rendelkezésemre álló dokumentációban rendre kijavítottam a matematikai és fogalmazási hibákat, gondosan ügyelve arra, hogy a szerzők feltevéseit és kiindulási pontjait, valamint alapgondolatait meg ne változtassam. A meg nem változtatott, de fogalmazásában kijavított változat alapján akartam a bírálatomat megírni. Itt ért egy meglepetés: minél jobban belemerültem Vincent elméletébe, annál jobban előtérbe került annak zseniális jellege. Megdöbbenve jöttem rá arra a számomra meglepő tényre, hogy a BEV elmélete igen szilárd tudományos alapokon nyugszik, és ami még ennél is fontosabb: széleskörű alkalmazása az elektrokémiában, biológiában és az orvostudományokban igen figyelemre méltó távlatokat nyit meg.

A bio-elektronika újra « felfedezésének » nagyon örültem, és azonnal megfogalmaztam egy rövid dolgozatot a Société Française de Chimie, « L'actualité chimique » c. folyóiratába « Faut-il réhabiliter le rH de Clark? » címmel. Ebben a dolgozatban az amerikai Clark által 1920-ban javasolt rH fogalmának a rehabilitációját sürgettem [5]. Én is csak későbbi bibliográfiai kutatásaim folyamán jöttem rá arra, hogy az « American Chemical Society », egyes tagjai, főleg személyi okokból, Clark ellen egy valóságos tudományos inkvizíciós pert indítottak, aminek folyamán 1924-ben Clark, mint a sztálini Szovjet Unióban, « önkritikára » lett kényszerítve, és az rH-val kapcsolatos munkáit nyilvánosan visszavonta. Közel ötven évvel később Louis-Claude Vincent is, tudtán kívül, ennek az inkvizíciós pernek lett az áldozata. Magyarországon, az 1950-es években kiadott monumentális mű, az Elméleti Fizikai Kémia (Erdey-Grúz Tibor és Schay Géza tollából a Tankönyvkiadó gondozásában) még 1962-ben is tanítja Clark rH, igen hasznos fogalmát [6]. A későbbi kiadásokból az rH fogalma itt is kimaradt.

[5]
Hét évvel a Sørensen által megalkotott pH fogalma után Clark előjött az azt kiegészítő rH fogalmával. Tulajdonképpen a pH a protoncserés sav-bázis reakciók hatását érzékelteti a vizes közegekben, amíg az rH ugyanezt teszi az elektroncserés oxido-redukciós folyamatoknál. A két mennyiség (matematikailag is) egymással szorosan összefügg. A mai kémia Sørensen pH-ja nélkül elképzelhetetlen lenne és feltehető, hogy a jövőben az rH fogalma olyan ismert lesz, mint a pH. 1941-ben a Francia Fred Vlès az rH megjelölésére elméleti okokból az rH2-t javasolta, amit különben Louis-Claude Vincent is elfogadott. Én is ezt tartom helyesnek..
[6]
Forrás: Erdey-Grúz Tibor és Schay Géza, Elméleti Fizikai Kémia, II. kötet, Tankönyvkiadó, Budapest (1954) A 786. oldalon lévő X.34-ös táblázat második oszlopában a redoxi indikátorok színváltási intervallumait az rH értékekkel fejezi ki. A táblázat negyedik oszlopában az rH-ból kiszámított redoxi színváltási potenciál ε° értéke csupán pH-7-es oldatokban érvényes. Viszont az színváltási rH, bármilyen pH értékű oldatban érvényes marad. Többek között ez bizonyítja az a tényt, hogy a vizes oldatok redoxi tulajdonságait nem a redoxi potenciál ε°, hanem egyedül az rH határozza meg. Az rH (később rH2) fogalmának az elvetésével, jelenleg egy vizes oldat redoxi tulajdonságait csak a mért ε° értékkel jellemzik, ami sajnos igen súlyos hibák forrása lehet. Az említett könyv 1962-es kiadásának a 160. oldalán a szerző megadja a sav-bázis és oxido-redukciós reakciók egységes elméletének az egyik kísérleti bizonyítékát, amikor ezt írja: « a kinon-hidrokinon rendszer redoxi potenciálja állandó kinon- és hidrokinon-aktivitás esetén ugyanúgy függ a hidrogénion aktivitásától, mint a hidrogéngáz-elektród potenciálja. » A 161. oldalon ebből aztán le is vonja a helyes következtetést: « Ezek szerint tehát minden redoxi rendszer egyenértékű egy olyan hidrogén elektróddal, mely körül a hidrogéngáz nyomása P. Ez a a P nyomás, illetve a -logP = rH egyenlettel definiált rH érték a rendszer oxidáló- ill. redukáló képességének a mértéke. Függetlenül az oldat pH-jától. Ezért a redoxi rendszerek jellemzésére gyakran használják az rH értéket. » (Megj.: Ennek alapján a Vincent-féle bioelektronika első főtétele érthetővé válik.) A szerző későbbiekben a kinhidronelektród mért 0,6994 Volt potenciáljából kiszámít egy elméleti « hidrogéngáz nyomást »: 0,6994=-0,0296logPH2 amiből PH2=2.10-24 atm. Ekkor esik a szerző ugyanabba a hibába, ami Clark bukását okozta 1924-ben az American Chemical Society egyik ülésén, amikor a mért potenciálból számított « hidrogéngáz nyomásról » beszélt, ami 1924-ben még érthető volt, de 1962-ben már nem. Clark kortársai félreértették a számítás eredményét és arra a következtetésre jutottak, hogy « egy ilyen gyenge hidrogéngáz nyomás egy elektróda potenciálját nem határozhatja meg, tehát az így mért rH értéknek fizikai jelentése nincs ». 1924-ben még nem ismerték a termodinamikai aktivitás fogalmát. Ugyanis a mért potenciálból számított érték nem egy nyomás volt, hanem a hidrogén aktivitása a vizes oldatban, ami egy dimenzió nélküli szám. Nem vették észre azt, hogy használt ε°=-0,0296logPH2 egyenlet dimenzió analízis szerint is helytelen, ugyanis a logaritmus intervallumában csak egy dimenzió nélküli szám lehet és nem egy nyomás (atm) reciprok értéke. Az rH (ami későbben rH2 jelöléssel lett ismert) definiálására nem a nyomást, hanem a hidrogénaktivitás [H2] fogalmát kellet bevezetni az rH2=log[H2] egyenlettel, ami a belső ellentmondást feloldja. A 10-24-es nagyságrendű aktivitásnak a valóságát a belőle kiszámított és a termokémiai mérésekkel összevetett értékegyezések bizonyítják. A könyv 265. oldalán a szerző az 1954-es kiadásban közölt indikátor színváltási táblázatához azt is – nagyon helyesen – hozzáfűzi, hogy « számottevő ionerősségű oldatban nem egyértelmű az összefüggés a szín és a redoxi potenciál között ». Ezzel szemben a szín és az rH2 értéke között az összefüggés tökéletes. Tehát a potenciál méréseknél jelentkező rendellenességek, nem a helytelenül « sóhibának » tulajdoníthatók, hanem annak a ténynek, hogy a redoxi tulajdnságokat nem a potenciál ε° (vagy ORP), hanem az rH2 értéke határozza meg. Olvasmány: A bio-elektronika bírálata c. fejezet.

A BEV segítségével azt is megértettem, hogy a víz klórral való fertőtlenítésekor megjelenő (gyakran mérgező) szerves klórvegyületek egészségi hatása eltörpül a klór oxidáló hatásából eredő elektrokémiai elváltozások okozta behatások előtt. Az elektronaktivitás klór által okozott erős csökkenése (az rH2 növekedése) az ilyen vizet fogyasztó, ill. külsőleg is használó számara egészségének lassú károsodásához vezet. Erre a veszélyre, igen megalapozott és nagy számú klinikai megfigyelés alapján Vincent már az 1950-es években felhívta a figyelmet. Csak az ásványvizeket értékesítő vállalatok figyeltek fel rá: a klórral nem kezelt ivóvíz eladása akkor már jó üzletnek bizonyult.

A BEV adta meg a TELESŐ rendszer alkalmazásának a leglényegesebb érvét. A házi berendezésekben begyűjtött esővizet természetesen nem klórozzák. A baktériumokat az esővízből egyszerű fizikai szűréssel vonják ki. Innen adódik az a megállapítás, hogy a TELESŐ rendszert elsősorban nem azért használjuk, hogy a városi vízzel takarékoskodjunk, hanem elsősorban egészségünk védelmére. Fizikai és vegyi szempontból a betontárolóban lévő esővíz teljesen tökéletes. A baktériumokat nem vegyszerekkel, hanem egyszerű szűréssel kell a vízből eltávolítani.

A Vízügyi Kormánybizottság és a fenntartható vízgazdálkodás

Jóval Afrikából való visszatérésem után, 1989-ben a miniszter kinevezett Wallonia Vízügyi Kormánybizottsági tagjának, ahol az « Amis de la Terre » (Friends of the Earth) belgiumi szervezetét képviseltem. A bizottság hatáskörébe tartozott nemcsak a vízhez kapcsolódó törvények felülvizsgálata, hanem az Európai Unió törvényeinek a belga jogrendszerbe való átültetése is. Ezenkívül a bizottság határozta meg a belga vízpolitika főbb irányelveit. Ott « első kézből » értesültem minden belgiumi vízproblémáról – és bizony ezekből nagyon sok került a terítékre. A bizottságot pontosan ezeknek a gondoknak a megoldására hívták életre. Az égető vízgondok lehető legolcsóbb és leghatásosabb megoldására, Belgium összes egyeteme mozgósítva lett. Két lényeges irányba: a lakosság ivóvízellátása és szennyvizeinek a kezelése terén kellett kutatni. Ehhez adódtak még az ipari- és mezőgazdasági szennyezés által okozott gondok is. Az 1990-es évek elején a 3,2 millió lakost számláló Wallonia parlamentje öt milliárd eurót szavazott meg a városi szennyvíztisztítási tervezetre. A baj ott volt, hogy a kormány ezt az összeget csak drága kölcsönök segítségével tudta volna előteremteni. Leiratában arra kérte az érdekelteket, hogy a lehetőségek szerint válasszák a legolcsóbb és leghatásosabb megoldásokat.

Ekkor a VÍZÖNELLÁTÓ rendszer kidolgozása a laboratóriumomban már viszonylag előrehaladott állapotban volt. Megérkezettnek láttam az időt arra, hogy ezeket az egyszerű, hatásos, de igen olcsó megoldásokat a bizottság elé tárjam. A TELESŐ rendszer az ivóvíz tartalékainkra nehezedő nyomást enyhítette volna, amíg a KEGYEDI rendszer széleskörű alkalmazása városokon kívül termelt szennyvizek kezelésére egy olcsóbb cseremegoldást ígért.

Javaslataimat boldogan tártam tehát a bizottság elé a lehetséges költségmegtakarítások jó felbecsülésével. Javaslataim szerint a közületi szennyvízkezelési körzetek nagyságát 60 – 75 százalékkal le lehetett volna csökkenteni. Az innen eredő költségmegtakarítás több milliárd eurós nagyságrendű lett volna. Azt is kifejtettem, hogy a VÍZÖNELLÁTÓ alapelveinek az alkalmazása egyéni víztisztítási körzetekben hihetetlen környezeti javulást vonna maga után: a jelenleg szennyvíz-elvezetővé vált kis folyók és patakok két év alatt pisztráng halászok paradicsomává alakulnának át, az ezzel járó vidéki turizmus legnagyobb örömére. A TELESŐ rendszer széleskörű alkalmazásával a lakosság vezetékes víz fogyasztása legalább 60 százalékkal csökkent volna.

Ez utóbbi lehetőség a városi vízművek képviselőinek az ezt megelőző hónapokban hangosan hirdetett véleményét 180 fokkal hirtelen megfordította. A víztartalékok kimerülését előre jelezve, « megnyomták a vészcsengőt » és a még meglévő víztartalékok védelmére az állam pénzügyi támogatását sürgették. A széleskörű esővíz-hasznosítási tervezetem előadása után ugyanezek az urak hirtelen felfedezték azt, hogy « Wallonia egy vízben nagyon gazdag tartomány » és « az esővíz széleskörű felhasználása egyáltalán nem indokolt », sőt még « a közegészséget is veszélyezteti ».

Ami pedig az általam javasolt szennyvízkezelési megoldásokat illeti, a bizottságban ülésező szennyvíztisztító berendezéseket üzemeltető és gyártó cégek (közvetett) képviselői részéről a fogadtatás (enyhén szólva) nem aratott osztatlan sikert. Engem viszont az lepett meg nagyon, hogy a jelenlévő igen magas szintű politikai vezetők és hivatalnokok – a kormány takarékossági leirata ellenére – 100 százalékkal az igen költséges szennyvíztisztító berendezéseket gyártó vállalatok szemszögét fogadták el. Az általam javasolt több milliárd eurós költségmegtakarítás ezeket a hölgyeket és urakat szemmel láthatóan nem érdekelte. Ezután csak arra kértem a bizottságot, hogy javaslataimat kísérleti céllal, szerény befektetéssel, kisméretű berendezésekben teszteljék, és a kísérleti eredmények függvényében döntsenek a több milliárdos szennyvízkezelési tervezet jövőjéről. Ezt a javaslatomat sem fogadták el. Megnyugtatásomra a KEGYEDI rendszer « kidolgozására » laboratóriumom 125 ezer euró támogatást kapott. A tervezet végén bemutatott nagyon érdekes eredmények egy magas rangú hivatalnok íróasztala egyik fiókjának mélyére kerültek (és feltehetően még mindig ott vannak). Ezt nevezik « első osztályú adattemetésnek ».

A kaptafára szabott vélemények életereje igen szívós

Bár tudományosan nem, de emberileg megértem azoknak a bizottsági tagoknak a véleményét, akik diplomás szennyvízkezelési mérnökök. Egy ilyen szakember számára az a tudományosan indokolt kijelentés, ami szerint környezetünk hatásos védelmére kerülni kell a szennyvizek hagyományos tisztítását, egy valóságos szökőárral egyenértékű, katasztrófa lehet. Ezek az emberek teljes tudományos karrierjüket a szennyvizek leghatásosabb tisztításnak szentelték. Számukra nagyon kemény hallani azt is, hogy a szennyvízkezelési mérnöki tudomány ma több, teljesen indokolatlan dogmákra épül.

Az általam javasolt megközelítés tárgyilagos vizsgálata rugalmas és nyitott hozzáállást igényelt volna. Pedig javaslatom tudományos alapja egy nagyon egyszerű gondolatra épült: amint elfogadjuk azt a (271/91 sz. európai törvénybe fektetett) tényt, hogy a szennyvízkezelés célja nem a vizek legjobb tisztítása, hanem a környezet leghatásosabb védelme, a hagyományos szennyvízkezelés vitatható természete előtérbe kerül. Ennek az egyszerű gondolatnak a megértetése és elfogadtatási kísérlete folyamán értettem meg igazán azt a francia közmondást, ami szerint az a legsúlyosabb süket, aki nem akar hallani.

Nem kell mérnöki képzettség annak a megértéséhez, hogy a szennyvízkezelés környezeti behatásainak a felméréséhez elég a víztisztítás nitrogén mérlegét elkészíteni, és ennek a bioszférára gyakorolt hatását helyesen felmérni. A hagyományos víztisztító berendezésekben a bemenő szerves – és igen értékes – anyagokat biológiai oxidációval nitrát szennyezéssé alakítják át, aminek kb. a 10 százaléka a tisztított vízzel a folyókat fojtja meg (eutrofizáció), amíg a megmaradt 90 százalék túlnyomó része a termelt iszap « mezőgazdasági értékesítése » folyamán a talajt és a természetes vizek nitrát szennyezését növeli. Az un. harmadrendű tisztítás a nitrát- (és a foszfát) ionok kivonásával a bemenő nitrogén mennyiség alig 10 százalékát érinti. Röviden: a hagyományos szennyvízkezelés a bioszféra számára értékes, sőt nélkülözhetetlen szerves anyagokat, nitrát szennyezéssé alakítja át.

Tulajdonképpen nem is annyira a nitrát szennyezés (ürülékünkkel személyenként és évente, víztisztítás után kb. 23 kg nitrát kerül a környezetbe) a legnagyobb ártalom, hanem a víztisztítás ürügyén végzett, nagy tételben történő, értékes szerves anyagok molekula szerkezeteinek a szétrombolása. Ennek a legsúlyosabb következménye az emberi ürülékben lévő szerves anyagoknak a szén, a nitrogén, a foszfor és a víz természetes körforgásából való erőszakos kivonása. Túlnépesedett földünkön az emberi szerves anyag egyáltalán nem egy « elhanyagolható mennyiség ». A benne lévő nitrogén tartalom 2001-ben végzett felmérések alapján, a világ élelmiszer termelésében felhasznált nitrogén kb. 40 százalékával egyenértékű. Ilyen körülmények között ennek a szerves anyagnak víztisztítás ürügyén történő szétrombolása egy valóságos merénylet az élővilág ellen. Itt nem is annyira a nitrogén mennyiségéről van szó, hanem a termőtalaj számára nélkülözhetetlen szerves anyagokról. Túlnépesedett földünkön, ahol elegendő szerves anyag bevitele hiányában a termőföldek egyre gyorsabban pusztulnak és tűnnek el, nem engedhetjük meg magunknak azt fényűzést, hogy az emberi fekáliában lévő értékes szerves anyagokat víztisztítás ürügyén szétromboljuk. Ez sajnos a klímaváltozásokat is sokkal erősebben érinti, mint azt a szakemberek gondolják.

A kaptafára szabott, sablonos gondolkodásmód az általam javasolt megoldások közül talán az alomszék főtételének említése miatt vetette el – minden vizsgálat nélkül – javaslataimat. A háztartási szennyvizek városi környezetben történő egyedi kezelése alapos vizsgálat és eszmecsere hiányában mindenki számára elfogadhatatlannak tűnt, annak ellenére, hogy a rendszert akkor csak városokon kívüli használatra javasoltam. Érdemes azonban megjegyezni, hogy az egyedi kezelés alapelvei, megfelelő újszerű műszaki megoldásokkal városi környezetben is alkalmazhatók. A « száraz toalett » szavak hallatára a fülek bezárulnak, és többé semmit nem hallanak. Ez a sajnálatos tény a VÍZGAZDA rendszer meg nem értéséből keletkezett. Amíg figyelmük a száraz toalettekre irányult, az érdekeltek nem hallották meg azt a javaslatomat sem, ami szerint a vízöblítéses vécék használatát továbbra is fenn lehet tartani, de a szürke- és a feketevíz külön begyűjtésével és kezelésével. Javaslataim elvetésével sajnos számos igen kedvező és gyors környezeti behatástól estünk el:

Ez alatt természetesen soha nem kértem azt, hogy vizsgálat nélkül kövessék javaslataimat, csupán azt, hogy vizsgálják meg azokat és kisméretű kísérletekkel teszteljék.

Az is igaz, hogy tudományos munkáim a vízmérnöki tudományok számos alaptételét megrengették. Az egyik ilyen, elemzési alapokon nyugvó « felfedezésem » volt az a tény, hogy a kiöntési technológiák környezeti behatásai sokkal nagyobbak, mint a víztisztítási technológiáké. Amikor egy adott szennyvíznek a talajba való beszivárogtatásából adódó környezeti behatásokat a folyóba való beöntéséből származó károkkal összehasonlítjuk, a különbség nagyon szembetűnővé válik.

Érthető tehát, hogy egy sorozat, minden komoly tudományos háttér nélküli, sablonos dogmává meredt véleménnyel kerültem szembe. Az előbbiekben kifejtett víztisztítási nitrogén mérleggel kapcsolatban volt, aki azzal próbálta indokolni a hagyományos víztisztítást, hogy a keletkezett iszapból erjesztéssel energiát szolgáltató metánt termelnek, és a maradék iszapot, mint szerves trágyát a mezőgazdaságban értékesítik [7].

[7]
A víztisztítási iszap nemlélegző (anaerob) erjesztésével nemcsak metánt termelnek, hanem a szerves anyagokban lévő nagy mennyiségű nitrogént nitrát- és ammónium ionok formájában szabadítják fel. A visszamaradt iszap nagy mennyiségű szervetlen műtrágyát, ammónium nitrátot tartalmaz. Ez magyarázza az ilyen iszap terméshozam-növelő képességét (bár csak rövid távon). Azt viszont szem elől tévesztik, hogy a jól oldódó ammónium nitrát a talaj kötött vizének ionerősségét növeli, ami viszont a humusz készletek katalitikus « elégetésével » a talajt idővel terméketlenné teszi. Ez egyenes út a sivatagosodás felé. Ne is beszéljünk az ilyen „energiatermelés” rendkívül alacsony hatásfokkáról, ami az általam javasolt cseremegoldás (komposztkazánok) energetikai hatásfokának csupán egy töredéke.

A hagyományos víztisztítással járó környezeti károk valós maghatározásához fel kellene mérni a víztisztítás ürügyén szétrombolt szerves anyagok (potenciális humusz) biológiai értékét. Sajnálatos módon a víztisztítási mérnökök szemmel láthatóan nem ismerik (vagy nem akarják ismerni) a szennyvizekbe eresztett szerves anyagok humusszá való átalakulásának a természetes folyamatait. Velük való beszélgetéseim folyamán megdöbbenve tapasztaltam azt, hogy ezek a szakemberek még mindig abban a teljesen téves hitben élnek, hogy a humusz képzéséhez elég akármilyen szerves anyagot a talajba beszántani.

Száraz toalettek, ahol a legjobb és a legrosszabb megoldások egymással versenyeznek

Akik tudományos gondolataim lényegét nem tartották érdemesnek megvizsgálni, azt állítják nagy hangerővel, hogy Országh József, a vécé elítélésével mindenkit büdös és kényelmetlen latrinák használatára akarja kényszeríteni. Nem kell nagy tudás ahhoz, hogy ennek a rágalomnak a rosszindulatú és hazug természetét megértsük.

Az is igaz viszont, hogy ürülékünk (és az állati ürülék) vízbe való eresztése és annak « tisztogatása » ma már bizonyítottan elavult műszaki megoldás, és nem tartozik a fenntartható fejlődés technológiái közé.

Ezt már (falun nevelt gyermekként) ötven évvel ezelőtt (a múlt század '60-as éveiben) is tudtam. Bár az első száraz toalettet 1969-ben építettem és helyeztem el házam egyik mellék-helységében, ekkor a száraz toalettek széleskörű alkalmazása nekem is utópiának tűnt. Különösen az un. « korszerű kényelem » feladása miatt, amit első feleségem velem nagyon is kézzelfoghatóan meg is értetett. A korabeli száraz toalettek vizsgálata után erre a következtetésre jutottam. Később arra is rájöttem, hogy a kereskedelemben árult un. skandináv toalettek, amelyek a vizelet és a fekália szétválasztásával működnek, legalább annyira rombolják a környezetet, mint a hagyományos víztisztításra rákötött vécék. Ezt az eredményt sem a száraz toaletteket gyártó cégek, sem az « intellektuális zöldek » (enyhén szólva) nem fogadták nagy örömmel. Azt is kimutattam, hogy a vécéből kifolyó fekáliás víz egyszerű, lefolyástalan árokba öntése sokkal jobban kíméli a környezetet, mint a legdrágább, sok áramot fogyasztó, ma mindenütt erőszakolt egyéni víztisztító berendezések. Ez viszont sem a hivatalnokok, sem a gyártó cégek tetszését nem váltotta ki.

Növényi víztisztítás, avagy hogyan kerüljük el a vízproblémákkal való szembesülést

Kutatásaim folyamán arra is rájöttem, hogy a fekáliás vizek növényekkel való tisztítása egyáltalán nem tünteti el a vécék által okozott környezeti károkat. Ezzel a « felfedezéssel » nemcsak a növényi víztisztítással foglalkozó technikusok, hanem az « intellektuális környezetvédők » haragját is magamra vontam. A francia nyelvű környezetvédő honlapokon és nyilvános tárgyalási fórumokon még most is dúl a harc a növényi víztisztítást védők és a javaslataimat követő személyek között. Sajnos még a legtöbb alternatív víztisztítással foglalkozó honlapon – m nden tudományos alapot nélkülözve – a « száraz toalettek » mellett ott áll a « növényi szennyvíztisztítást » javasló (mindig igen drága és helyigényes) berendezések beépítése. Számos levelezőm, amint a KEGYEDI rendszer legolcsóbb és leghatásosabb változatát is megismeri, nagy haraggal fedezi fel azt, hogy ezek az un. « környezetvédő » honlapok teljesen felesleges költségekbe verték a jóhiszemű olvasót. A szürkevíz hasznosításának környezetkímélő megoldásai levelezőink tapasztalataival egyre jobban gazdagodnak és egyszerűsödnek.

A növényi víztisztítás esetében sajnos egy nagyon súlyos, valamint anyagi- és környezeti károkat okozó tévedésről van szó: amint elfogadjuk egy jó száraz toalett (pl. egy alomszék) használatát, a növényekkel való víztisztítás teljesen feleslegessé válik, sőt a környezetre kimutathatóan káros is. Az ilyenfajta víztisztítás ajánlása aszályos és nagyon száraz vidékeken súlyos vízpazarlással egyenértékű.

Az alomszék használatához kapcsolódó főtétel

A növényi- és a hagyományos víztisztítás alternatív megoldása nem más, mint az alomszék főtételének a körülményekhez igazított alkalmazása. Ehhez nem kell más, mint a szappanos (szürke) víz és a nem hígított (tehát tömény) fekáliás víz egyedi (különálló) kezelése. Ez utóbbit cellulózban gazdag növényi és az erjeszthető szerves városi hulladékokkal kell együttesen kezelni. Ez a megoldás nem kerül többe mint a hagyományos környezetromboló víztisztítás, viszont olyan környezeti javulást eredményez, ami a legderűlátóbb előrevetítéseket is meghaladja. A szappanos (szürke) vizet viszont, minden előzetes kezelés nélkül a kerti növények öntözésére lehet hasznosítani.

Ismétlem, ez az eljárás igen sűrűn lakott városi körzetekben is alkalmazható anélkül, hogy bárkit is száraz toalett vagy (uram bocsá'!) büdös latrina használatára kényszerítenénk.

Az alomszék « feltalálása »

Az 1980-as évek elején indítottam hódító útjára az alomszék első, egyszerű változatát. Ebben az időben a vízöblítéses vécé kiküszöbölésének a szükségességéről való érvelésem hallgatóimból csak elnéző mosolyt váltott ki. A témakörben 1986-ban, meggyőződéses környezetvédőknek adott első nyilvános előadásom általános, fékezhetetlen derültségbe fulladt. A nagyközönségnek majdnem 25 év kellet ahhoz, hogy ezt a gondolatot komolyan vegye. Ami pedig a politikusokat és a vízügyi szakembereket illeti, azt hiszem, várni kell még vagy 50 évet...

Egyesek az alomszék « feltalálását » nekem tulajdonítják. Véleményem szerint ilyen, vagy ehhez hasonló száraz toaletteket, tudtomon kívül a világon mások is építettek. Két feltalálót említenék: Joseph Jenkins-t az Egyesült Államokban és Pierre Lehmann-t Svájcban. Minden lényeges találmány a világ több helyén, egymástól függetlenül, a maga idejében születik meg. Ez alól az alomszék sem kivétel. Ha valamit magamnak tulajdonítok, az az alomszék működési elvének a feltalálása. A szagártalom megfékezése egy sorozat enzimes biológiai reakció inhibíciója a növényi cellulóz segítségével. Ez technikailag igen egyszerű, tudományosan viszont bonyolultabb.

Ez a « felfedezés » véletlenszerű tapasztalati megfigyelés eredménye: az ürülékhez adott növényi hulladékok a kellemetlen szagokat egyszerűen megszüntetik. A jelenség megértése tudományos munka kérdése. Viszont a gyakorlati alkalmazás szempontjából az inhibíciós reakció mechanizmusának a megértése nem lényeges.

Tulajdonképpen főleg a vizeletben lévő karbamid (urea) enzimes hidratációja áll le, amikor ennek a szerves nitrogén vegyületnek a molekulái a cellulóz polimer láncaira ráülnek. Egy kompetitív inhibícióról van csupán szó. A humuszképző aminosavak képződésének ez az első lépése.

A humuszképződés folyamatát az ürülék és a növényi cellulóz összekeverése indítja be. Az emberi és állati ürülék cellulóz nélküli tárolása (pl. a skandináv száraz toalettek tartályaiban, vagy a hígtrágya tárolóban) nagyon rövid idő alatt a szerves nitrogénvegyületek enzimes leépítéséhez vezet. Az ilyen « emésztett » ürülékből utólagos komposztálással már nehezebb humuszt készíteni. A cellulóz molekula láncokra adszorbeált ammónium- és nitrát ionok nem képesek aminosav kötések létrehozására – vagy legalábbis csak kerülő úton. Az így « emésztett » ürülék, mint a műtrágya, csak a terméshozamot növeli, de a talaj humusz tartalmát csökkenti. Használata erős nitrát szennyezéssel jár. A hígtrágya használata erre a legszemléletesebb bemutató. A skandináv száraz toalettek környezeti hatása ezzel azonos.

Az alomszékhez kapcsolódó főtétel szerint az emberi és állati ürüléknek a nitrogén természetes körfolyamába való visszavezetéséhez a növényi cellulózt közvetlenül a « termelés » után kell hozzáadni, de legalábbis a spontán enzimes molekula-leépítés előtt. Az alomszék belsejében a vizeletben lévő víz mennyisége elegendő, és feltétlenül szükséges. Amikor vécét használunk, a VÍZGAZDA alapelveinek az alkalmazásával – elméleti okokból – az ürülékhez csak kevés vizet adhatunk. Nem annyira a vízzel való takarékosság, hanem az ürülék hatásos kezelése érdekében.

Járható utak a klímaváltozás megfékezésére

Tudományos alapgondolatom a szennyvízkezelésen és az esővíz-hasznosításon túl a bioszféra működési alaptételeit is magába foglalja. A VÍZÖNELLÁTÓ műszaki megoldásai csak kiinduló-pontok a klímaváltozás megfékezésére, valamint a világ vízgondjainak a végleges megoldására. A kettő bizonyítottan szorosan összefügg. Ebben a témakörben a dokumentáció oldalon egy nagyon szemléletes esszé olvasható.

Ezen a szinten fogalmaztam meg a bioszféra működésének első számú alaptételét, ami nem más, mint a klímaváltozások lehetséges megfékezésének a kulcsa :

« Víztisztítás vagy energiatermelés ürügyén szétrombolt minden kilogramm növényi- és állati (ill. emberi) biotömeg a bioszféra lényeges hiánytényezője, annak egyensúlyát és termelőképességet csökkenti. A szétrombolt biotömeg a vízben, mint szennyezés jelenik meg. »

A vízügyi szakemberek egyszerűen nem veszik tudomásul azt az igen kézenfekvő tényt, hogy a világon tapasztalt minden vízprobléma (vízhiány, szennyezés, aszály, árvíz, klímaváltozások) eredete a helytelen biotömeg-gazdálkodásnak a közvetlen és közvetett következménye. A vízgazdálkodásra a világon ma mindenütt javasolt, vagy kötelezővé tett műszaki megoldások a vízgondokat csak súlyosbítják, és álladóvá teszik. Emellett a klímaváltozásokat csak elmélyítik. A ma már rendelkezésre álló, olcsó és sokkal hatásosabb cseremegoldásokat vagy félre teszik, vagy törvényileg megtiltják.

A víz- és a klímaváltozásokból eredő problémák (a kettő a biotömeg-gazdálkodással szorosan összefügg) megoldására világméretű biotömeg tervezeteket kellene elindítani és olyan műszaki megoldásokat, amelyek a problémákat a forrásnál előzik meg.

A biotömeg energia-termelésre való elégetése

Egy másik, nagyon veszélyes felfogás szerint a biotömeg égetéséből nyert energia felújítható jellegű és előnyösen helyettesíti az ásatag energiahordozók használatát. Amint ezt a problémát a bioszféra működési elveivel összevetjük, a biotömeg nyakló nélküli égetése sokkal kedvezőtlenebb megvilágításba kerül. Ne is beszéljünk az élelmiszer-termelésre gyakorolt nyomásáról.

Ha figyelembe vesszük a bioszféra működéséről a fent meghatározott alaptételt, megértjük azt a mérhetetlen környezeti kárt, amit az un. bio-üzemanyagok (bio-dízel, bio-etanol, bio-metán) nagybani termelése égetése okoz. Újabban ehhez járul még hozza a mezőgazdasági (szalma, növényi szárak, stb.) erdészeti (pellets) és faipari (fűrészpor, forgács) cellulózban gazdag hulladékok égetése. Ezek a hulladékok az állati (és emberi), nitrogénben gazdag biotömeg talajba való helyes visszavezetéséhez nélkülözhetetlenek.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a biotömeg energetikai értékesítéséről le kell mondani. Energiát termelhetünk, de nem közvetlen égetéssel, hanem biológiai úton.

A természeti rendszerek újraélesztéséhez három lángeszű kutató, Jean Pain, Paul Moray (Móray Pál) és Louis Kervran tudományos munkássága nyomán nagyon hatásos eszközök állnak rendelkezésünkre.

Jean Pain: a bolygónkat megmentő egyik zseni

A francia Jean Pain munkái alapján 50 éve tudjuk, hogy bizonyos körülmények között növényi anyagok aerob komposztálása közben nagy mennyiségű hőenergia szabadul fel. Az un. « hőgerjesztő » komposztkészítéssel egy komposztkupacból legalább 6 hónapon keresztül zárt rendszerben, nagy mennyiségű 35 – 40°C-os, fűtésre alkalmas meleg-vizet lehet termelni. A növényi anyag közvetlen elégetésével ellentétben, a hőtartalom leadása után a nyert komposzt a termőföldek újjáélesztésére és a terméshozamok növelésére még felhasználható. A földi élet szempontjából ez utóbbi sokkal fontosabb, mint az energia-termelés. A jelenleg mindenütt nagy reklámmal beharangozott « energiatermelő földek » egy hosszútávon is fenntartható világnak nem lehetnek részei.

Londerzeelben (Belgium) a '70-es években, két éven keresztül készített, többször megismételt mérések alapján a hőgerjesztő komposztkészítés olyan nagyságrendű, néha több, hőenergiát termelt, mint a komposztkupacban a biológiai úton oxidált anyagok közvetlen elégetése. Az eljárás Londerzeel-ben meghatározott hihetetlen energia-mérlegét, újabb mérésekkel ellenőrizni kellene. Az eredményeket a Gent-i Egyetem kutatói sajnos nem tették közzé.

A gallytörek felhasználása Kanadában

A Jean Pain módszerét kiegészítő, Kanadában kidolgozott gallytörek (bois raméal fragmenté vagy BRF / ramial chipped wood vagy RCW) felhasználása is a tönkretett természeti rendszerek újjáélesztésére felhasználható rendszer. A kanadai, nyers töreket érdemes néhány napig vízbe áztatni és a téli hónapokban hőgerjesztő komposztrendszerrel fűtésre felhasználni. A nyert komposzt így sokkal hatásosabb a talaj feljavítására. A Paul Moray (Móray Pál) által kidolgozott fatelepítési rendszerrel egybekötve, olyan sziklás helyekre is lehet gyümölcsösöket és erdőket telepíteni, ahol ilyen soha sem volt..

Egy másik meg nem értett zseni: Paul Moray

A klímaváltozások megfékezésének egyik igen lényeges kulcsa a sivatagok vissza- ill. meghódítása. Történelmi tények bizonyítják, hogy egyes vidékeken, főleg a Földközi -tenger körül, ahol ma sivatag vagy teljesen terméketlen száraz vidékek vannak, néhány száz- vagy egy-két ezer éve, erdők és igen gazdag termőföldek, ill. legelők voltak. Karthágó és környéke ennek az egyik legszebb példája. A rómaiak ezt a várost pontosan a légiók táplálásara alkalmas termőföldek miatt foglalták el.

Azt is tudjuk viszont, hogy a talaj és a felette lévő klíma közötti kölcsönhatások két-irányúak: az időjárás teremti meg a talajt, de a talaj is nagyon visszahat a helyi időjárásra. Ezt ismerve teljes biztonsággal mondhatjuk: a sivatagosodási folyamat mindig megfordítható.

Ezen a téren nagyon értékesek a francia Paul Moray (a magyar származású Móray Pál) által kidolgozott fatelepítési módszerek, ami szerint (röviden összefoglalva) nagyon száraz környezetben a fákat nem ültetni, hanem helybe vetni kell. Itt is, a látszólagos egyszerűség mögött igen komoly és bonyolult tudományos háttér lapul.

Mint Jean Pain, Paul Moray sem volt erdészeti szakember. Rendszerét megfigyelései alapján igazi tudományos módszerekkel dolgozta ki. Mint középiskolai francia tanár a fákhoz kötött mondavilágot tanulmányozta. A fák kelta eredetű nevei iránt is érdeklődött, különösen szófejtési szempontból. Lelkesedésével nemcsak tanítványait, hanem a nagyközönséget is magával ragadta. Nyilvános előadásai alatt egy légy zümmögését meg lehetett hallani. A fák « szerelmese » egy tanulóival szervezett kiránduláson fedezte fel a fák egy különleges tulajdonságát, ami később a sivatag meghódításának lett az egyik eszköze.

Tanítványaival Dél-Franciaország egyik legszárazabb vidékén, kirándulás közben magyarázta a fák életét és a hozzájuk fűződő kelta mondavilágot. A völgy mélyén gyümölcsös kertekben a szilva, a sárga- és őszibarack ültetvények csak álladó locsolással élték túl az aszályos és forró nyarat. Tovább sétálva egyik tanítványa hívta fel figyelmét egy magányos őszibarack fára, amelyik egy sziklafal tetején egy repedésből vadon nőtt ki, és minden locsolás vagy öntözés nélkül érlelte szép gyümölcseit. Mi volt ennek a magonc (magról kelt) fának a « titka », amelyik öntözés nélkül virított és rendkívül finom gyümölcsöt termett? Ez a fa, minden emberi beavatkozás nélkül, egy sétáló által eldobott magról kelt. A későbbiekben Paul Moray sok ilyen magonc fát fedezett fel, olyanokat is, amelyek régi várromok és erődítmények falainak csúcsán nőttek, és gyümölcsöztek, szemmel láthatóan teljesen « lehetetlen » helyeken.

A jelenség megéréséhez egyszerű kísérletekbe kezdett. Nedves homokban előre beáztatott gyümölcsmagokat csíráztatott. Rájött arra, hogy a nyíló maghéj nyílásán két csíra bújik ki: az egyik felfelé, a másik lefelé nő. A felfelé forduló csíra növekedése néhány milliméter után megáll, amíg a másik viszonylag gyorsan fúrja magát bele a földbe. Ebből keletkezik a függőleges « vezérgyökér », amelyik minden repedést kihasználva, vizet keresve, bújik lefelé. Olyan magonc vezérgyökeret is kiástak, amelyik 50 méter mélyen talált csak vízre. A felfelé növekvő másik csíra, amelyikből a fa törzse keletkezik, csak akkor « indul be », amikor a vezérgyökér vizet talált. A mag elvetése és a felső csíra kikelése között így néha két vagy három év is eltelhet.

A faiskolában is ez történik, azzal a különbséggel, hogy a magonc vezérgyökerét átültetés előtt mindig elvágják. Az átültetett fa ezt a gyökeret később már soha nem tudja pótolni. Száraz vidékeken a felszínes gyökerekkel táplált fát így csak állandó öntözéssel lehet életben tartani. A megfigyelések alapján tehát kézenfekvő az a megállapítás, ami szerint fák vetésével elvileg lehet erdőt vagy gyümölcsöst telepíteni száraz, nap égette hegyoldalakra is.

Ezt könnyű kimondani, de a megvalósítani már sokkal nehezebb. Hosszú évek munkájával Paul Moray a magról keltetett fák elhelyezésének műszaki feltételeit – pontosan Jean Pain – féle komposzt felhasználásával - nagyon sok fa-fajtára kidolgozta. Ez a módszer adja az egyik kulcsot a sivatagok vissza- ill. meghódítására, és gyümölcsös-kertek telepítésére ott is, ahol még egy kecske sem talál legelni valót. Ennek következtében a rendelkezésre álló völgyek mélyét olyan termelésre lehet fenntartani, amelyik az öntözést feltétlenül igényli.

Erdészeti szakemberek részéről Paul Moray munkái csak igen nagy rosszindulatot váltottak ki. A francia Erdészeti és Vízügyi Igazgatóság emberei Paul Moray és tanítványai által évtizedek óta erdőtüzek miatt elhagyott területeken elvetett virító tölgyeseket gépekkel tépték ki. Az ellene irányuló rendőri és hivatali túlkapások egészségét megrendítették. Keserű szívvel, betegen és mindenki által elhagyatottan halt meg.

Paul Moray munkáit kiegészítő javaslat született 2010-ben a « Green California Summit » egyik előadója, a holland Pieter Hoff részéről. Az elvetett magok állandó vízellátását egy műanyagból készült (waterbox-nak nevezett) dobozba elhelyezett igen ötletes készülék látja el, ami az éjszakai harmatot « csapolja meg ».

Erdőtüzek: sorscsapás, vagy emberi ostobaság eredménye?

A történelem folyamán száraz és lakott területeken az erdők jó egészségben évszázadokon keresztül megmaradtak. Az utolsó fél évszázadban erdőtüzek miatt minden évben nyaranta több ezer hektár erdő pusztul el, óriási károkat okozva. A tüzek oltására jelenleg hatalmas anyagi és emberi erőforrásokat mozgósítanak, nagyon gyenge, sokszor nullával egyenértékű eredménnyel.

Elsőnek 1973-ban Jean Pain írta le ennek a jelenségnek a valós okait, és javasolt – szigorúan kísérleti alapon – igen hatásos és olcsó megoldást.

Az első jó kérdés amit fel kell tenni, az a következő: a dél-franciaországi száraz erdők miért maradtak évszázadokon keresztül igen jó állapotban, az erdőkön néha átmenő tűzvész ellenére? Az oka nagyon egyszerű. Az ipari forradalom előtt a lakosság az erdőkben a fák alatt növő bozótból készített tűzifát, amit főzésre, télen pedig fűtésre használt. Az erdő a helyi földesurak tulajdona lévén, ott a fákat tilos volt kivágni. Ezzel szemben az erdőben található száraz ágakat mindenki felszedhette, és a fák alatti bozótból is készíthetett tűzrevalót. Az eredmény az erdő megőrzése szempontjából igen hatásos volt: a minden nyáron megjelenő erdőtüzeket csak a kiirtott bozót helyén nőtt száraz fű táplálta. Ennek a hőértéke túl kevés volt ahhoz, hogy a tűz a fákban kárt tegyen. Emellett a földesurak vadászterületein vadak számára fenntartott bozótos részek is voltak, igaz nagyon elszigetelt helyeken, utaktól, ösvényektől (és a dohányzóktól) távol, ahová tilos volt a behatolás.

Jean Pain és felesége Ida, 1969-ben lettek megbízva egy 270 hektáros, dél-franciaországi, tüzek által már eléggé tönkretett, erdős bozót őrizetével. Jean Pain is először tűzifa előállítására vágta ki a bozót egy részét, ügyelve arra, hogy a növekvőben lévő fákat megőrizze. A következő nyáron a tűz megint átment az őrzött területen, de ott, ahol a bozótot kivágta a fák épen maradtak. Előtte állt a megoldás: a fák alól ki kellett vágni a bozótot. Nagy garral látott neki a hatalmas munkának és néhány hónap múlva egy levágott bozóthegy állt a rendelkezésére, csak azt nem tudta mit tegyen ezzel a rengeteg faanyaggal. Szabadidejében a környéken lévő templomos lovagok tanyáinak a romjait látogatta. Minden tanya mellett ott állt egy hatalmas földbe vájt tégla- vagy kőmedence. Senki sem tudta, hogy a lovagok ezeket a (ma már földel teli) medencéket mire használták. Jean Pain állítólag egy könyvtárban bukkant rá egy nagyon régi írásra, amelyik a templomos lovagok mezőgazdasági módszereiről is közölt néhány adatot. Ezeket az adatokat Jean Pain a továbbiakban szigorúan titokban tartotta. Csak annyit mondott, hogy kidolgozott komposztkészítési módszerével csak a templomos lovagok utasításait követte. Ez eléggé titokzatosnak és romantikusnak nézhetett ki, de a lényeg a kivágott bozót felaprításából keletkezett fatörek vízbe való beáztatása volt. Erre szolgálhattak a templomosok által épített medencék. Egy heti beáztatás után a törekből komposztkupacokat épített. Három havi komposztálás után a félérett komposzt egy részét a fák köré szétszórta, a másik részéből a sziklás talajon konyhakertet alakított ki [9]. Néhány éven belül az eredmény sem maradt el: a rábízott 270 hektáros erdő erőteljes növekedésnek indult. Légi felvételeken erdeje a körülötte lévő üszkös leégett bozóttengerben csak egy nagy élénkzöld, oázisszerű szigetnek látszott.

[9]
A komposztkupacok belsejében a hőmérséklet hónapokon keresztül 60°C felett volt. A kupacba épített hőcserélők segítségével a meleget háza fűtésére használta. A félérett komposztot zárt hordókba zárva, metánt termelt, amit főzésre és kocsijának az üzemeltetésére használt fel. Később a metánnal traktort hajtott, amivel a bozótot vágta és gépileg aprította. Módszerének a részletes leírása az 1973-ban megjelent, « Un autre jardin » (Egy másfajta kert) c. könyvében olvasható. A könyvet a belgiumi Comité Jean Pain (Jean Pain Bizottmány) honlapján 15 €-ért meg lehet rendelni francia, holland, népet, angol, vagy spanyol nyelven. A könyv összefoglalója magyarul is olvasható.

Az eredményen felbuzdulva módszerét a francia Erdészeti és Vízügyi Igazgatóság erdészeinek is bemutatta. Újjáélesztett erdeje egy nagyon szemléletes példa volt arra, hogyan lehet a dél-franciaországi száraz erdőket a tűztől egyszerűen és olcsón megvédeni. Beszélt még a félérett komposzton termelt igen magas terményhozamokról, a bozótkomposztból nyerhető metánról, mint lehetséges energia-forrásról, valamint házának komposzt-fűtéséről. A hivatalnokok javaslatait nagyon ellenségesen fogadták. Eredményeinek közlését a szaklapokban megtiltották. Ezután a mindennapi sajtó újságírói is Jean Pain-t messzire elkerülték. Mint Paul Moray (Móray Pál), Jean Pain sorsa is hivatalos és rendőri zaklatás lett. A rábízott erdő őrizetét is megvonták tőle. Néhány év múlva nyomorban és mindenki által elfelejtve halt meg. (Megj.: ez volt a sorsa Loui-Claude Vincent-nak is aki a bio-elektronikát Franciaországban megalkotta).

Út egy fenntartható világ felé...

Egy fenntartható világ felé vezető út [10] áll tulajdonképpen tudományos munkáim középpontjában. Amint az a fentiekben is látható, a természeti rendszerek felélénkítésére (regenerálására) szolgáló műszaki megoldásokat nem én dolgoztam ki. Ezzel szemben tudtommal első voltam az, aki ezeknek a technikáknak az egymást kiegészítő jellegét a sivatagok és a tönkretett földek újraélesztésére felfedezte. A fenntartható világ felé vezető úton a hivatalosan « kiátkozott », megvetett és gyűlölt zseniális tudósok: Jean Pain, Paul Moray, Louis-Claude Vincent és Louis Kervran szelleme kísér bennünket.

[10]
A fenntartható vízgazdálkodás alaptételeit már az 1980-as évek elején lefektettem. 25 évet kellet várni arra, hogy a vízügyi szakemberek végre (újra)felfedezzék azt, amit hirdettem éveken keresztül süket füleknek.

2000-ben, a franciaországi Poitiers-ban rendezett « Journées Information Eau », egy alapos dolgozatban (Országh J., Assainissement intégré: Une nouvelle vision de la gestion des eaux usées domestiques, 14ème JIE, 13-15 septembre 2000, Comptes-rendus, page 49, volume 2) foglaltam össze a városi szennyvizek fenntartható kezelését. A jelenlévő szakemberek előadásom után egyetlen kérdést sem tettek fel. A kongresszus folyosóin viszont előadásom élénk vitát váltott ki. Megfigyeltem azt, hogy fiatal mérnököket az általam kifejtett gondolatok nagyon felkavarták. Idősebb és a legbefolyásosabb kollégák szóba sem akartak velem állni. A hátam mögött hallottam a rám vonatkozó, nem éppen hízelgő megjegyzést: « ez az úr egy veszélyes bolond! ».

Csak 2009-ben vették újra elő nagyon régi javaslataimat. 2009 januárjában a nagyon előkelő folyóiratban, Le monde diplomatique-ban jelent meg egy cikk « Les nouveaux paradigmes de l'eau » (A víz új paradigmái) címmel. Ebben a cikkben mutatták be az « ártalmatlan víz » fogalmát, amit « higiénikus víznek » kereszteltek át, és a száraz toalettek fontosságát, mint nagy újdonságot, mint a « fenntartható vízgazdálkodás két alapvető kulcsát » (természetesen munkáim idézése nélkül). Az évtizedekkel azelőtt már megfogalmazott és közzétett azonos gondolataim akkor csak teljes elutasítást váltottak ki. A 80-as évek elején már azt javasoltam, hogy azokban a városokban ahol a természetes víztartalékok minősége nem kielégítő, « ártalmatlan minőségű » és nem ivóvizet kell a vezetékékben szétosztani. E mellett jó minőségű ivóvizet (kb. 5 liter/nap.személy) minden háztartásban megfelelő szűréssel lehet előállítani. Csak örülhetek gondolataim (újra) felfedezésének. Ez már az első félénk lépés a jó irányba. A szakemberek előtt még hosszú út áll, amíg a valóban fenntartható vízgazdálkodás hat alaptételét újra fel nem fedezik és mint nagy újdonságot be nem mutatják. Mikor fogják végre felfedezni az egészségügyi mérnöktudomány « új paradigmáit » a szennyvizek kezelésével kapcsolatban? Mennyi időt kell még várni- és mennyi pénzt elkölteni arra, hogy a jelenleg mindenütt kierőszakolt szennyvíztisztítás környezetromboló tulajdonságait felfedezzék? Mikor jönnek rá a szakemberek arra a fontos, és kézenfekvő összefüggésre, ami a biotömeg és a víz között van? A döntéshozók mikor fedezik végre fel, hogy a klímaváltozások megfékezésére és a világ vízgondjainak a megoldására már minden műszaki megoldás rendelkezésre áll, csupán engedélyezni kell azokat, a ma tiltott, technológiákat, amelyek a tönkretett természeti ujjá-élesztik? Villámpostai üzenetekkel ma még több kollégám gyakran igen hevesen támadja az általam előadott gondolatokat. Mások csak « csipegetnek » gondolataimból, amíg az összességét elvetik. Az itt-ott kicsípett gondolatokat, mint nagy újdonságot, mint nagy felfedezést adják elő. Ezeknek a szakembereknek nagy a felelősségük a jelenlegi gondokkal kapcsolatban, ugyanis tanácsaikkal ma mindenütt ők látják el a politikai és gazdasági döntéshozókat.

A klímaváltozásokat manapság az ásatag energiahordozók égetéséből származó széndioxidnak tulajdonítják. Ez bizonyos fokig igaz, viszont elfelejtik azt, hogy a biotömeg helytelen kezelése nemcsak nagy mennyiségű, üvegház-hatást kiváltó gázt ereszt a légkörbe, hanem a biotömeg rendszeres rombolásával nagyon fontos szénlekötő folyamatot is megszüntet. A helytelen energiagazdálkodás mellett a helytelen biotömeg-gazdálkodás is nagyban hozzájárul a klímaváltozásokhoz.

A biotömeg rendszeres rombolása több szinten történik:

A természeti rendszerek jelenlegi szétrombolt állapota miatt, nagyon sürgős lenne elindítani egy világméretű biotömeg tervezetet, azok ujjá-élesztésére. Egyszerű, olcsó és nagyon hatásos műszaki megoldások állanak rendelkezésre, csak egy politikai akarat kellene az elindításához. Ezeknek a megoldásoknak egy részét jelenleg törvények kívül helyezték, ill. megtiltották.

Egy világméretű biotömeg-gazdálkodási tervezet kevesebbe kerülne, mint a jelenleg mindenütt épülő csatornák, víztisztító berendezések, öntöző rendszerek, gátak, stb. A biotömeg tervezet megvalósítása a gondokat megelőző (és nem javítgató) módszerekkel, a világméretű vízgondokat kevesebb, mint két nemzedék (kb. 50 év) lefolyása alatt természetesen megszüntetné. Igen kedvező hatása lenne a klímaváltozások megfékezésére, talán megállítására is.

Az olvasás folytatásara, kérem nyissa meg a Fenntartható vízgazdálkodás a háztartásban c. fejezetet.

ELEJÉRE

Bevezető - Bevezetés - Fenntartható vízgazdálkodás - Esővízhasznosítás - Szennyvízkezelés - Száraz toalettek - Vízönellátó a városban és a nagy világban - A biotömeg és a víz együttes kezelése - A fenntartható vízgazdálkodás bölcseleti és jogi szemlélete - Tartalomjegyzék