A vízközmű törvény elemzése

A törvény bejelentett alapelvei

Megjegyzés: a 2011. évi CCIX. Vízközmű-törvényből idézett szövegek « dőlt betűkkel » vannak feltüntetve.

A fogalmazás olyan erkölcsi alapokra hivatkozik, amelyeknek a tiszteletben tartását a jelen törvény sajnos nem szavatolja. Ezek az elvek a következők:

« A természeti erőforrások kíméletének elve » : A valóság az, hogy a magánkézben lévő vállalatok ezen a téren nyugat-európai tapasztalatok alapján a vízkészletekkel « rablógazdálkodást » folytatnak [1]. Nagy hiba a stratégiai fontosságú vízgazdálkodást olyan külföldi vállalatok kezébe adni, amelyeknek az elsődleges célja a pénzhaszon termelés.

« Az ellátási felelősség elve » ami a gyakorlatban nem más, mint egy szabványos és (egy többségi orvosi felfogás alapján, ahol a kisebbségi orvosi szakvéleményeket nem vették figyelembe) az egészségre hosszútávon ártalmas víz fogyasztásának a lakosságra való ráerőszakolása. Ezen a téren óvatosabb lenne a választást a többoldalúan felvilágosított fogyasztóra bízni. Az egyéni emberi jogok tiszteletben tartása is ezt követeli a törvényhozótól.

« A szennyező-fizető elve », aminek az alkalmazása ebben az esetben igen pontatlan, ugyanis az okozott környezeti károk szintje és a fogyasztott víz mennyisége között nincs közvetlen és egyértelmű arányosság. Tehát a törvény a 4. sz. európai alapelvvel [2] ütközik ami szerint a fizetendő összeg nagyságát a szennyező-fizető alapelv szigorú alkalmazásával [3] a vizet nem lenne szabad adóztatni, hanem kizárólagosan a vízbe vezetett szennyezést és azt is a forrásnál, a szennyezési aktushoz a legközelebb. A vízbe vezetett szennyező anyagokat kellene, pl. a vásárlásuknál megadóztatni [4].

A « regionalitás elve », ami a központosításnak a törvényerőre emelése. Ez a rendelkezés a kisebb települések, még önkormányzati kézen lévő vízműveit a nagy nemzetközi magánvállatok kezére játssza át, a lakosság megkérdezése nélkül. Az utóbbi évek tapasztalata alapján a magánkézbe juttatott elosztó hálózatok egyre drágább vizet szolgáltatnak és a lakosságot anyagilag feleslegesen túlterhelik. Sokkal olcsóbb és az egészség megőrzésére hatásosabb decentralizált cseremegoldások is léteznek, amelyeknek az elhelyezését a jelenlegi törvény lehetetlenné teszi. A helyi vízellátásra vonatkozó döntés egyedül és kizárólagosan csak az érdekelt lakosságra (az önkormányzatra) tartozik. A személyi jogok tiszteletben tartása érdekében, ebbe az államnak jobb nem beleszólni. Az egészségügyi szervek szerepét itt csak tanácsadásra kellene korlátozni, ugyanis ezen a téren minden erőszakos megoldás alkotmányellenes.

A « legkisebb költség eleve » amit a törvény szövege lábbal tipor. A törvény által javasolt megoldások könnyen kimutathatóan a lehető legdrágábbak és a legkevésbé hatásosak. Lásd ebben a témakörben az európai alapelveket [2]. A decentralizált cseremegoldások sokkal olcsóbbak, és a környezet, valamint a közegészséget jobban védik.

« A vízközművek működtetésének az elve » ami szerint ha egy adott területen az vízellátásért és a szennyvízkezelésért felelős vállalatok egy kézben vannak. Viszont ekkor az Európai Unió versenyszabályai sérülnek. Itt két különböző tevékenységről van szó, ami olyan, mint a kereskedelemben a kapcsolt áruk eladása. Ez a rendelkezés csupán a nagy nemzetközi vízkezelő vállalatok profiljának a pontos leírása.

Elemezzük tovább az « alapelvek » c. fejezetet

Az 1. § (1) c) pont szerint « az állam vagy a települési önkormányzat (a továbbiakban együtt: ellátásért felelős) kötelessége és joga gondoskodni a közműves ivóvízellátással és a közműves szennyvízelvezetéssel és -tisztítással kapcsolatos víziközmű-szolgáltatási feladatok elvégzéséről ». Ebből világosan előtűnik az az alkotmányellenes hozzáállás, ami szerint az ivóvízellátás jogát az « ellátásért felelős » közegek maguknak tartják fenn. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egy családfő, családja számára ivóvizet nem állíthat elő, mert erre joga nincs! Pl. az udvarában lévő ásott kútja vizéből még fordított ozmózissal sem készíthet saját használatra ivóvizet. Kötelessége az ellátásért felelős vállalat által termelt vizet fogyasztani. Ez az erőszakos hozzáállás akkor válik igazán világossá, amikor megismerjük az 55. § (1) pontjának a rendelkezéseit, ami szerint « Az ingatlan tulajdonosa – ha törvény vagy kormányrendelet másként nem rendelkezik – a víziközmű-rendszer üzembe helyezésétől számított egy éven belül köteles az ingatlant víziközmű-rendszerbe beköttetni, ha … az ingatlan használata rendszeres emberi tartózkodáshoz kötődik » továbbá az 55. § (4) pontja szerint « Ha az ingatlan tulajdonosa az (1) és (2) bekezdésben foglalt kötelezettségét nem teljesíti, a települési önkormányzat jegyzője hivatalból kötelezi az ingatlan beköttetésére ». A vízközműre való rákötés kötelezettsége alkotmányellenes. Ez a rendelkezés, szellemében a diktatúra módszereit idézi. A csapvíz egy fizetendő szolgáltatás, amit az egyén, saját elképzelései vagy érdekei alapján, vagy igénybe vesz, vagy nem. Milyen jogcímen teszik valakinek anyagilag lehetetlenné azt, hogy pl. a háza tetejéről begyűjtött, szakszerűen kezelt és szűrt esővizet igyon és ne csapvizet? Az ilyen rendelkezést már Franciaország több vidékén is visszavonták. Belgiumban – a közvélemény nyomására – az ilyen rendelkezéseket tartalmazó törvényjavaslatot a parlament meg sem szavazta. Ott a vízmű hatásköre és felelőssége a vízóra kijárati csapjánál megáll és a vízelosztó hálózatra való rákötés egyáltalán nem kötelező [5].

A c) pont a továbbiakban leszögezi azt is, hogy « e törvényben meghatározottak szerint az állam vagy a települési önkormányzat (a továbbiakban együtt: ellátásért felelős) kötelessége és joga gondoskodni a közműves ivóvízellátással és a közműves szennyvízelvezetéssel és -tisztítással kapcsolatos víziközmű-szolgáltatási feladatok elvégzéséről », ami szerint az ivóvízellátás és a szennyvíztisztítás egy és azonos szolgáltató hatáskörébe kell, hogy tartozzon. A nagy nemzetközi vízkezelő vállalatok pontosan erre szakosodtak. Olyan ez, mintha egy közbeszerzésnél az egyik – a döntéshozó által kedvelt – szállító profilja alapján fogalmaznák meg a követelményeket. A jelen esetben a törvényhozó a nemzetközi vízkezelő vállalatok előírásai szerint határozta meg az erőszakosan centralizált vízpolitikát. Ez a b pont rendelkezéseinél is előtűnik: « nagyobb üzemi biztonság mellett – szakmailag megalapozott ismeretek, várakozások alapján – legalább egy település közigazgatási területén belül egységesen működtethető vízvezeték-hálózatként ». A valóságban az ivóvízellátás területén szakmailag megalapozott ismeretekkel nemcsak a nemzetközi nagyvállalatok rendelkeznek, hanem számos kis magyar vállalkozás is [6]. Valamint a « közigazgatási területén belül egységesen működtethető vízvezeték-hálózat » sem az egyetlen, és a legkorszerűbb vízkezelési technológiák figyelembe vételével, nem a legolcsóbb és a leghatásosabb megoldás.

Egy önkormányzat számára lehetővé kellene tenni azt, hogy alkalmazzon vagy felkérjen egy szakembert, vagy egy kisvállalatot amelyik a faluban (pl. a családoknál) termelt ivóvíz minőségét, kizárólagosan a fogyasztók kérésére, helyi laboratóriumában ellenőrizze. Tulajdonképpen még az is alkotmányellenes, hogy háztartásokban egy bizonyos minőségű víz fogyasztását írják elő. Ez a magánéletbe való durva beavatkozás. Franciaországban ezt a rendelkezést is, a közvélemény nyomására, visszavonták. Ahhoz senkinek köze nincs, hogy milyen minőségű víz van az asztalomon lévő pohárban, vagy a fürdőkádamban. Nyugat-Európában, a vízkezelő lobbik nyomására ezen a téren is kettős mércét alkalmaznak: egyrészt nyilvánosan arról beszélnek, hogy egyéni fogyasztásra elegendő mennyiségben, egyes kábítószerek birtoklását engedélyeznék. Ezzel szemben, a szabványoknak nem megfelelő vizet saját házában senki nem használhat. Ez tiltva van! A vízműrendszerre való kötelező rákötés a szabványos víz használatát a gyakorlatban kötelezővé teszi, még akkor is amikor pl. valaki egészségi elgondolások alapján, nem óhajtja a fent említett törvényes víz használatát, mert vegyileg nem fertőtlenített, egészségesebb vizet akar fogyasztani, amit vagy a saját háza tetejéről maga gyűjt be, vagy a saját kútjából kiemel. Az emberi jogokhoz az is hozzátartozik, hogy valaki ivóvizét saját maga állíthassa elő.

Ez természetesen nem zárja ki azt sem, hogy vezetékes víz legyen a faluban, még esetleg magánvállalatok kezében is, de csak azok részére, akik erre igényt tartanak. A többiekre ezt ráerőszakolni alkotmányellenes. Amennyiben, a lakosság két-harmada erre írásbeli felhatalmazást ad, az önkormányzat a helyi vízművet egy magánvállalatnak eladhatja. Aki csapvízre tart igényt – két oldalról felbontható szerződés alapján házát a hálózatra rákötteti. Az más lapra tartozik, hogy a vízellátás egy szolgáltatás, amivel magas profitot bezsebelni erkölcsileg vitatható tevékenység, ugyanis a víz életelem, ami erkölcsi szempontból nem lehet eladható árú! Természetesen, ha valaki minden áron vizet akar vásárolni, azt is lehetővé kell tenni, de senkire azt ráerőszakolni nem szabad!

Az ivóvízellátás és a szennyvízkezelés két különböző fizetendő szolgáltatás, amire egyes nagyvállalatok szakosodtak. A két tevékenység összekötése csak akkor indokolt (bár ez is vitatható), amikor a szennyvízkezelés költségeit, a szennyező-fizető elv, nagyon is vitatható, alkalmazásával a fogyasztott víz mennyiségéből számolják ki.

Az emberi jogok tiszteletben tartásával minden fizetendő szolgáltatást csak önkéntes alapon lehetne és kellene igénybe venni. Meg kellene adni azt a lehetőséget is, ami szerint valaki pl. a vízszolgáltatást igénybe veszi, de szennyvizének a kezeléséről, az előírt módszerek szerint, maga akar gondoskodni. Hasonlóan, valaki más pl. csak a szennyvizének a közületi tisztítására tartana igényt, de csapvízre nem. Az előző esetben (bizonyos feltételek teljesítésével [7]) lehetővé kellene tenni a szennyvízcsatornáról való lekapcsolódást. A második esetben a bekötött házban lakók csatornadíját az un. « lakos-egyenérték » szerint kellene meghatározni.

Értelmező rendelkezések

2. § 14. pontja a « közműfejlesztési kvóta », a közműre való rákötés kötelező jellegével együtt az egyéni jogok tiszteletben tartása mellett elfogadhatatlan: « a víziközmű-szolgáltatásba bekapcsolt vagy bekapcsolni kívánt ingatlanhoz a víziközmű-szolgáltató által a közműfejlesztési hozzájárulás fizetésére kötelezett részére biztosított vagy biztosítandó kapacitás, amelynek mértékegysége: m³/nap ». A közműfejlesztési kvótának a fizetésére csak azokat szabadna kötelezni, akik ezeket a szolgáltatásokat önkéntes alapon igénybe veszik. A többieket nem!

Egy gyakorlati példa a törvény alkalmazására

Egy környezettudatos és szegény vidéki család nagyon kevés vizet fogyaszt. Azt is lehetőleg az ásott kútjából szeretné fedezni, miközben annak vizéből egy olcsó fordított ozmózis rendszerrel a család egészségének a védelmében igen jó minőségű ivóvizet szűr. Nem akarja a vegyileg fertőtlenített csapvízzel a család egészségét veszélyeztetni. Alomszéket használ, aminek a « termeléséből » a kertben komposztot készít. A komposztkupacával a konyhai hulladékokat is értékesíti (amivel a közületileg elszállított szemét tömegét kb. 40%-al csökkenti). A száraz toalettben felhasznált almot kerti hulladékokból állítja elő. Így fekáliás, un. Fekete-vizet a család nem termel. A háztartásban keletkezett szappanos un. Szürke-vizet a kerti növények öntözésére hasznosítja, amivel nemcsak a vízzel takarékoskodik, hanem a környezetet is igen hatásosan védi. Ennek a családnak nemcsak a vízszennyezése nulla, hanem a vízzel való gazdálkodás nyomán létrejött környezeti lábnyoma is hihetetlenül kicsi.

Az itt elemzett törvény pontosan az ilyen környezettudatos családok életét teszi nehézzé, és azokat sújtja anyagilag. Az itt említett családot a « kvóta » alapján kiszámított talajterhelési adó fizetésére fogják kötelezni. Amennyiben a ház kötelezően a csatornára is rá van kötve, bár abba egy liter vizet a család nem önt [8], az érdekelteket a csatornadíj fizetésére is kötelezik. Nem is beszélve arról, hogy amikor egy család vízfogyasztása az átlagnál alacsonyabb, jelenleg a helyi vízszolgáltató vállalat önkényes zaklatásának teszi ki magát. Ha a család saját kútja vizét használja, a vízelosztó vállalat előbb-utóbb arra fogja kényszeríteni (ez sajnos a magyarországi gyakorlat), hogy csapvizet használjon. A legjobb (teljesen valószínűtlen) esetben csak a (felesleges) vízóra bérletéért kell majd fizetnie (mint Franciaország egyes vidékein). A törvény rendelkezései az európai szennyező-fizető alapelvet lábbal tiporják, ugyanis itt a környezettudatos családokat a mások szennyezésének a fizetésére kötelezik.

További értelmező rendelkezések

A 2. § 20. pontja szerint:

« A vízközmű olyan közcélú vízi létesítmény, amely

• valamely település vagy települések közműves ivóvízellátását, ezen belül a ivóvíztermelést, az ehhez kapcsolódó ivóvízbázis-védelmet, az ivóvízkezelést, -tárolást, -szállítást és -elosztást, és
• a közműves szennyvízelvezetés során (egyesített rendszer esetén a csapadékvíz-elvezetést is ideértve) a szennyvíz összegyűjtését, elvezetését, tisztítását, a tisztított szennyvíz hasznosítását, elhelyezését szolgálja »

Itt látható a magánvállalat által minden, a vízgazdálkodást érintő tevékenység teljes ellenőrzése, beleértve a csapadékvíz-elvezetést is. Ezzel az élet egyik legfontosabb elemének az ellenőrzése került teljes egészében külföldi magánvállalatok kezébe.

A vízközművekkel kapcsolatos feladat- és hatáskörök

A 3. § (3) pont szerint: « A felhasználók tájékoztatására vonatkozó rendelkezések lakossági felhasználókkal szembeni megsértése esetén az eljárás lefolytatására a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló törvényben (a továbbiakban: Fttv.) meghatározott hatóság jogosult. Az eljáró hatóság eljárására az Fttv.-ben meghatározott szabályokat kell alkalmazni azzal, hogy az e törvény szerinti lakossági felhasználó az Fttv. alkalmazásában fogyasztónak minősül akkor is, ha nem természetes személy. »

Kérdés: Volt-e a gyakorlatban egyetlen példa, amikor egy ügyvéd-hadsereggel rendelkező nagyvállalattal szemben egy magánszemély fogyasztónak szolgáltattak igazságot?

Sajnos a gyakorlatban amikor egy faluban a szolgáltató a vizet méltánytalanul igen drágán számlázza, ott az állam a számla kifizetésének egy jelentős részét magára vállalja. Minden úgy néz ki, mintha a legfontosabb az lenne, hogy a nemzetközi vállalat érdekei ne csorbuljanak, legyen az inkább az eladósított állam rovására.

Ötödik fejezet: A vízközmű-szolgáltató működési engedély

A 36. § (1) c) szerint « A Hivatal az engedély kiadását megtagadja, ha … a kérelmező vonatkozásában az 1. melléklet szerinti képlet alapján kiszámított felhasználói egyenérték nem éri el a 150 ezret ».

Ezzel a rendelkezéssel a kisméretű önkormányzati vízelosztó vállalatok működtetését teszik lehetetlenné. A kisméretű közművek csoportosítását műszaki- és biztonsági elgondolások alapján indokolják ami, falusi körzetekben, alapos elemzés alapján kimutathatóan kedvezőtlen [9].

Hatodik fejezet: A vízközmű-szolgáltatói jogviszony

Az 52. § (3) pontja szerint: « Szennyvízelvezetés és -tisztítás esetében az elszámolás a szennyvíz elvezetési helyről a szennyvízelvezető vízi közműbe kerülő szennyvíz mért mennyiségén alapul. Mérés hiányában az elszámolásnál az (1) bekezdés szerint mért ivóvízmennyiség és a más víziközmű-rendszerből származó vízmennyiség összesített mennyiségét kell figyelembe venni, csökkentve a – jogszabály alapján kiadott engedély alapján – más víziközmű-rendszer részét képező szennyvízelvezető vízi közműbe elhelyezett szennyvízmennyiséggel. »

Itt a szennyező-fizető elv alkalmazását a fogyasztott víz mennyiségéhez kötik. Amennyiben valaki olyan környezetkímélő tevékenységet folytat, mint a háztartási esővíz hasznosítás, az a vízközművel szemben egy jogsértést követ el: olyan vizet önt a csatornába, amelyet a vízszolgáltató vállalat nem számlázott. Ebben a rendszerben minden, a vízfogyasztás csökkentését elősegítő (környezetkímélő) tevékenység a vízmű anyagi érdekeibe ütközik – még a víztakarékosság is! Egy ilyen rendelkezésnek semmi köze a fenntartható vízgazdálkodás azon alapelvéhez, ami szerint minden rendelkezésre álló vízforrást egymással összhangban kell igénybe venni.

Az 55. § (5) pontja szerint:

« Adott ingatlan tekintetében mentesül a tulajdonos

• a)  a vízellátó rendszerre történő bekötési kötelezettség alól, ha hatályos vízjogi üzemeltetési engedéllyel saját célú vízellátó létesítményt,

• b)  a szennyvízelvető rendszerre történő bekötési kötelezettség alól, ha hatályos vízjogi üzemeltetési engedéllyel üzemeltet egyedi szennyvízkezelő létesítményt, egyedi zárt szennyvíztárolót vagy saját célú szennyvíztisztító telepet. » a szennyvízelvető rendszerre történő bekötési kötelezettség alól, ha hatályos vízjogi üzemeltetési engedéllyel üzemeltet egyedi szennyvízkezelő létesítményt, egyedi zárt sAlkalmazásokzennyvíztárolót vagy saját célú szennyvíztisztító telepet. »

Az a) pont szerint egy saját kúttal és engedélyezett vízelosztó hálózattal rendelkező vállalat nem köteles csapvizet használni, de egy magánszemély mindig!. A b) pont szerint egy magánszemély csak akkor mentesül a csatornadíj fizetésétől amennyiben saját, engedélyezett szennyvízkezelő rendszert üzemeltet. A bökkenő csak ott van, hogy csatornázott körzetben egyedi szennyvízkezelési rendszerre soha nem adnak engedélyt, még akkor sem, ha a felhasználó által már előzetesen elhelyezett rendszer elemzésekkel bizonyítottan jobban védi a környezetet, mint a közületi szennyvíztisztítás. A csatorna elhelyezésekor a tulajdonost rendszerének a használaton kívüli helyezésére kötelezik. Belgiumban pl. ez a mindennapos gyakorlat.

Ez a rendelkezés nemcsak a 2 sz. európai alapelvvel [2] (mindig a legjobb technológia alkalmazásával) ellentétes, hanem az egyén alkotmányos jogaiba is belegázol.

Alkalmazások a gyakorlatban

Belgiumban több, száraz toalettet használó család, szürke-vizének a kezelésére a KEGYEDI rendszert alkalmazza, amivel szennyvizét gyakorlatilag iható minőségűre tisztítja. Bár a szürke-vizet még egyszerűbben olcsóbban és hatásosabban is lehet a kertben értékesíteni. A csatornahálózat elhelyezése után ezeket a családokat rendszerük használaton kívül helyezésére kötelezték. Amikor az érdekelt családok, pontosan a 2.sz. európai alapelvre [2] hivatkozva európai jogorvoslással fenyegettek, az illetékes hivatal alkut ajánlott nekik: a rendszer működtetésének az « eltűrését » amennyiben a csatornadíj kifizetésre kerül. Ezzel a környezettudatos belga családokat mások szennyezésének a fizetésére kötelezték. Így alkalmazzák Belgiumban a szennyező-fizető elvet. Az itt elemzett törvény Magyarországon is pontosan ilyen esetekre fog vezetni. Érdekes megjegyezni, hogy Belgiumban ugyan egyes esetekben az alternatív szürke-víz kezelő berendezést az adott önkormányzat, az elemzési adatok alapján (nem hivatalosan) « eltűrte », de hivatalosan engedély rá nem adott. Az érdekeltek, kérdéseikre azt a meglepő választ kapták, « hogy az engedély megtagadásával az európai-, annak megadásával a helyi törvényeket szegnék meg ».

« A rendelkezésre álló legjobb technológia alkalmazásának a kötelezettsége » (a 2. sz. európai alapelv [2]) szellemében úgy kellene a törvényt módosítani, hogy amennyiben a használó által elhelyezett szennyvízkezelő berendezés, elemzési adatok alapján a környezetet bizonyítottan hatásosabban védi, mint a közületi szennyvíztisztítás, a csatornára való nem rákötés engedélyezhető legyen. Hasonlóan, amikor valaki ilyen rendszert elhelyez, a csatornáról való lekapcsolódást is sikerrel kellene, hogy kérvényezhesse. Ezeket a személyeket sem csatornadíj, sem talajterhelési díj fizetésére nem lenne szabad kötelezni.

Ennek a szemléltetésére vizsgájuk megint meg egy környezettudatos falusi, vagy külvárosi kertes család esetét. Az alomszék használatával a háztartás csak szappanos szürke-vizet termel. Ezt, a nitrogént nem tartalmazó, szennyvizet tárolásra, három egymásba folyó, néhány m²-es, fóliával bélelt kerti medencébe vezetik, ahol a víz a napfény és a levegő hatására lassan letisztul. A harmadik medencében lévő víz, kertöntözésre, minden környezeti kár nélkül felhasználható, de a legszigorúbb kiöntési szabványoknak is megfelel! A magyar törvényrendszerben ez az igen olcsó és környezetkímélő megoldás nem más, mint a szennyvíznek « egy zárt rendszerben való kezelése », amit a magyar törvények elő is írnak (bár az olyan kötelezővé tett « egyedi » szennyvíztisztító berendezésekre, amelyek minél hatásosabban működnek, annál jobban szennyezik a környezetet). Tehát ezt a megoldást az önkormányzatoknak kötelessége engedélyezni. Milyen egyetemes erkölcsi alapon kötelezhető ez a család szennyvizének a csatornába eresztésére? Ez különösen akkor válik érthetővé, amikor a szakemberek végre felismerik azt a tényt, hogy a szürke-vízben lévő felületi feszültség csökkentő anyagok a víztisztító állomáson keresztül a folyóba kerülnek, ahol ott nagy károkat okoznak? Viszont ezek az anyagok a talajban maradéktalanul lebomlanak.

A valóban fenntartható falusi szennyvízgazdálkodás

Kis falvakban, főleg ott ahol még nincs szennyvízcsatorna, az önkormányzat áttérhet a VÍZGAZDA rendszerre.

A faluban minden család két megoldás közül választhat:

• Alomszéket használ és szürke-vizét kerti zárt medencében deríti, ill. kertöntözésre használja, vagy megfelelő szikkasztóba ereszti.
• Ragaszkodik a vízöblítéses vécé használatához és fekete-, fekáliás vizét egy szippantható tárolóba gyűjti be. Szürke-vizét szintén a kertjében hasznosítja, vagy kezeli.

Ekkor az önkormányzat víztisztító állomás helyett egy sokkal olcsóbb közületi alom-átitató telepet létesít, ahol a szippantott fekete-vizet cellulózban gazdag papír- és növényi hulladékok átitatására használják. Az átitatott alomból igen értékes mezőgazdasági komposztot készítenek. Ilyen alom-átitató telepek Franciaországban már évek óta sikeresen működnek.

Magyarországi kísérletek alapján az ilyen komposztkészítés közben igen nagy mennyiségű hőenergia szabadul fel, amit ház és fóliasátorok fűtésére is lehet használni. Amennyiben magyar kutatóintézetek ezt a rendszert kidolgoznák, ez a technológia egy igen értékes hungaricummá válhat. A alkalmazásakor a komposztkazán képezheti a megdrágított geotermikus energia helyett a fóliasátorok fűtésére alkalmazható cseremegoldását. Ezzel a fekáliás szennyvizek VÍZGAZDA rendszer szerinti kezelése mentené meg a fóliában termelő családok tízezreit, miközben a szennyvízkezelés az államnak, az önkormányzatoknak és a családoknak sem kerülne gyakorlatilag semmibe, sőt a komposztkazánokból nyert komposzt értékesítésével még pénzhasznot is termelne.

Nem is beszélünk a folyók vizének a javulásáról, ahová az érdekel falvakból többé – még mindig igen ártalmas – tisztított víz nem kerül. Nagyon fontos elem: A komposztkészítés közben a fekete-vízben lévő gyógyszer- és növényvédő szer maradékok teljesen lebomlanak. Jelenleg ezek a maradékok a víztisztító állomásokon keresztül a folyókban nagy károkat okoznak.

Olyan falvakban, ahol már van szennyvízcsatorna, lehetővé kellene tenni a csatornáról való lekapcsolódást, természetesen szigorú, és ellenőrizhető feltételekkel [10]. Itt is minden család előtt két lehetőség van:

• A család elfogadja az alomszék használatát és szürke-vizét a fentiek szerint kezeli.
• A család ragaszkodik a vízöblítéses vécéhez és egy szippantható fekete-víz tárolót helyez el. Szürke-vizét a szintén a fentiek szerint kezeli [11].

Az önkormányzat itt is alom-átitató telepet létesít, ahol a szippantott fekete-vizet hasznosítják. A nyert komposzt, illetve komposztkazán értékesítésével a szippantás ingyenessé válhat.

Fenntartható vízellátás falvakban

Mindenek előtt meg kellene szüntetni a közületi vízelosztó hálózatra való rákötés alkotmányellenes kötelezettségét. A hosszútávon is fenntartható vízellátás érdekében meg kellene szüntetni az önkormányzatok ivóvíz szolgáltatási [12] kötelezettségét is.

Tehát falvakban engedélyezni kellene, nagyon olcsó, un. « ártalmatlan » vagy legálisan « mezőgazdasági használatra » szánt nem ivóvíz hálózati elosztását is. Ilyen minőségű víz fogyasztása tévedésből, kis mennyiségben, az egészségre nem lehet ártalmas [13], viszont iváson és az ételek elkészítésén kívül minden háztartási használatra alkalmas. Tulajdonképpen itt a VÍZGAZDA hatodik főtételét alkalmazzuk, ami szerint « a víz minőségét mindig a felhasználás igényeihez kell igazítani ». Víztartalékaink jelenlegi leromlott állapota mellett, teljesen irracionális minden háztartási használatra szabványos ivóvizet szolgáltatni.

Az « ártalmatlan » minőségű csap-, kút- vagy esővízből, házi fordított ozmózis (FO) készülékkel is lehet igen olcsón rendkívül jó minőségű ivóvizet, előállítani. A legolcsóbb készülék is (kevesebb, mint 20 ezer forint 2017-ben), olyan minőségű vizet szolgáltat, mint a legdrágábbak.

Magyarországon mindenütt van elegendő víz, legfeljebb tartalékaink minősége nem kielégítő. Viszont nitrátot vagy/és arzént tartalmazó víz iváson és főzésen kívül minden háztartási felhasználásra alkalmas. Azt a néhány liter ivóvizet, amire naponta egy családnak szüksége van, egy fordított ozmózis készülék olcsón előállíthatja.

Tehát a falvak régi- és önkormányzati kézben lévő vízelosztó (sokszor elavult, de igen olcsó vizet szolgáltató) hálózatait teljesen felesleges pénzéhes nemzetközi nagyvállalatok kezére átjátszani [14], azzal az ürüggyel, hogy ezek a vállalatok a vízből a nitrátokat és az arzént képesek kivonni (csak legyen aki megfizesse). Erre a családok is képesek és sokkal olcsóbban a szabványos csapíz minőségénél jobb vizet házilag előállítani [15]. Amennyiben ragaszkodnak a vízöblítéses vécéhez, egy szippantható fekete-víz tárolót helyeznek el. Szürke-vizüket akár ingyenesen is kezelhetik, a környezetet jobban védve, mint a jelenleg kierőszakolt közületi vagy egyedi szennyvíztisztítás.

Minden személy alkotmányos joga olyan vizet fogyasztani aminek a minőségét saját maga választja meg. Tehát alkotmányellenes mindenkire egy bizonyos, és vitatott, orvosi szemlélet alapján vegyileg fertőtlenített víz fogyasztását ráerőszakolni.

Szeged, 2012 május 28.

Az olvasás folytatására kattintson a következő fejezetre.

ELEJÉRE