VÍZÖNELLÁTÓ a magyar falvakban

Egy átlagos magyar falu és tanya helyzete

A magyar falvak önkormányzatai anyagi forráshiányokkal küzdenek. Ez az ott lakó családok túlnyomó többségére is érvényes. A majdnem mindenütt elhelyezett közületi szennyvízkezelés, az állami támogatás és az európai pályázatok ellenére is, nemcsak az önkormányzatokat, hanem a lakosságot is anyagilag jelentősen megterhelte.

Sok faluban az ivóvízellátást is kifogásolják. Az ásott kutakban víz ugyan van elegendő, de minősége sok esetben nem felel meg az ivóvíz szabványoknak. Másrészt a közületi vízelosztás elhelyezése, de főleg a korszerűsítése, ami a jelen anyagi körülmények között mindig indokolatlan, nagyon költséges és meghaladja a lakosság és az önkormányzatok anyagi lehetőségeit.

Falusi házak, tanyák nemzedékek alatt kialakult szennyvízkezelése túlnyomó többségében igen környezetkímélő. A valóságban sokkal hatásosabban védi a környezetet, mint a közületi szennyvízkezelés. Kivételt a szennyvíznek egy ásott kútba, vagy folyóvízbe való eresztése képez, amit minden körülmények között kerülni kell.

Szennyvízkezelésre mit ír elő a törvény?

Tudatában kell lennünk annak, hogy a 271/91 sz. európai törvény csak a háztartási szennyvizek « kezelését » és nem a « tisztítását » írja elő. A tisztítás, a kezelésnek csupán az egyik, és nem is a leghatásosabb formája. A törvény által előírt cél világos: « a városi szennyvizek kiöntéséből származó környezeti behatások csökkentése ». Az európai törvény által előírt cél tehát nem a tisztítás, hanem a környezet védelme. Ennek érdekében, az önkormányzatok a rendelkezésre álló műszaki megoldásokból azt választják, amelyik a legjobban védi a környezetet a lehető legolcsóbban és legegyszerűbben. Könnyen kimutatható, hogy a ma már rendelkezésre álló lehetőségek között, a közületi szennyvíztisztítás falun a lehető legdrágább megoldás és környezetvédelem szempontjából a legkevésbé hatásos. Amint azt már említettük, a legtöbb esetben a már jelenlévő megoldások is sokkal hatásosabbak, bár a hivatalnokok használatukat többnyire nem engedélyezik. Ez a rugalmatlan hozzáállás félreértésekből és megfelelő információ hiányából táplálkozik.

Mit tehet egy falusi önkormányzat annak érdekében, hogy a magyarországi törvényeknek is eleget tegyen, a környezetet is védje és ne terhelje túl anyagilag sem a lakosságot, sem az község költségvetését?

Erre csak az érdekelt lakosság bevonásával és helyes felvilágosításával van lehetőség. Megvalósításához az is szükséges, hogy a helyi választottak, a község és a lakosság anyagi érdekei egybeessenek. Ha ez, valamilyen oknál fogva nem jön létre (pl. « csúszópénzek » kifizetésével), a falusi közösség igen nagy nehézségek és költségek előtt áll. Sajnos ezek a költségek az államot is, teljesen feleslegesen, túlterhelik.

Egy igen lényeges pont: fenntartható és igen olcsó és hatásos szennyvízgazdálkodást egy faluban csak úgy lehet kialakítani, ha az önkormányzat a települést « nem csatornázandó körzetnek » minősítette.

A « nem csatornázandó körzet » kijelölésének a folyamata a törvény szerint demokratikus, lakossági döntés [1]. Csak akkor lehet egy települést csatornázandó körzetnek minősíteni, ha ehhez a lakosság kétharmada írásban hozzájárult.

Ebben az esetben a döntés a javaslatot alá nem író háztulajdonosokra is kötelezővé válik. A költségeket az önkormányzat, a rendelkezésre álló források függvényében elosztja. A költségek egy része (a tapasztalat szerint 10 -15 %-a, ami bekötésenként igencsak százezres nagyságrendű) a háztulajdonosokat terheli. Nem fizetés esetén az ingatlant a helyi vízmű jelzáloggal terhelheti.

Ezzel szemben, ha a csatornázásra vonatkozó döntés, kétharmados többség elérése hiányában nem születik meg, a település értelemszerűen « egyéni vízkezelési körzetté » alakul át.

Ezek után a folyamat igen egyszerű. Az önkormányzat a szennyvízkezelésre pályázatot készít, aminek a segítségével megteremti az anyagi fedezetet. A pályázott költségvetés alapját a hatóságilag előírt egyéni szennyvízkezelő berendezések árajánlatai képezik. Ezeknek a berendezéseknek elhelyezési költségeihez az állam (ez a Környezetvédelmi Alap Célelőirányzat, vagy KAC) hozzájárul. Itt az önkormányzat által elkészített, és a Környezetvédelmi Felügyelőség által jóváhagyott, Települési Szennyvízkezelési Programot (TSzP) kell követni. A maradékot európai pályázat alapján lehet beszerezni. Az így megszerzett keret sokkal nagyobb, mint amire a VÍZGAZDA alapelveinek az alkalmazásához szükség lehet. A fennmaradó összegből az önkormányzat az esővíz elvezető betonárkokat is kialakíthatja. Ez is a vízgazdálkodás szerves része, amit az európai pályázat fedez.

Milyen döntések születtek falvakban?

Az esetek túlnyomó többségében a közületi szennyvízkezelés mellett döntöttek. Még ott is ahol, anyagi megfontolások alapján, az érdekeltek többsége ebbe nem egyezett volna bele. « Józan paraszti ésszel » érezték, hogy szennyvizükkel a nem zárt településeken a környezetet egyáltalán nem károsítják. A drága csatornára és az emelkedő csatornadíjra egyáltalán nem tartottak igényt. Ennek ellenére, talán megfelelő információ hiányában, vagy más, nem műszaki elgondolások alapján, az önkormányzat a csatornázás mellett döntött. A döntéshozásnál az érdekelt vízszolgáltató és szennyvíztisztító vállalat teljes súlyával jelen volt.

A helyi közvélemény meggyőzésére előtérbe helyezték a csatornázással remélhető ingatlan értéknövekedést. Sok faluban, helytelen információkat is terjesztettek, mint pl. azt, hogy a « csatornázást az E.U. törvényileg előírja ». Ez egyáltalán nem fedi a valóságot. Községekben, mint másutt is, az E.U. csak a háztartási szennyvizek «  kezelését  » írja elő. A kezelésre felhasznált technológiát a helyi hatóságok választására bízza. Ez a 271/91-es európai víztörvény harmadik törvénycikkének az utolsó előtti bekezdésében világosan ki van fejezve:

«  Ahol a gyűjtőrendszerek létrehozása nem indokolt, akár azért, mert nem járna környezeti előnyökkel, akár mert túlságosan drága lenne, azonos szintű környezetvédelmet nyújtó egyedi rendszereket, vagy más megfelelő rendszereket kell alkalmazni.  »

Volt olyan község, ahol a törvény által előírt lakossági fórumokat már az önkormányzati döntés után hívták össze. Itt az érdekelteket, döntési lehetőség nélkül, már az elhatározott tények elé állították. Ugyan elvileg még mindenkinek alá kellett írnia a csatornázás jóváhagyását, de azt már az önkormányzat, ill. a víztisztító társaság megbízottjai házról-házra járva érték el, a megfelelő érvekkel. Ez pontosan olyan, mintha szavazásnál az urnát a kormány (izmos) emberei vinnék el minden házba, a megfelelő személyre szabott és nyomós « érvek » kíséretében.

Bár a költségek lakossági része 10 %-os nagyságrendű, ez is sokak számára jelentős anyagi terhet jelentett. Ennek megkönnyítése érdekében, bankkölcsönnel oldották meg a problémát, bár a kamatok is a lakosságot terhelték. A csatornázással számos önkormányzat el is adósodott és még a kamatterheket sem képes fizetni.

A talajterhelési illeték

Talán látván a falusi lakosság nem túl nagy lelkesedését a csatornahálózat használatára, a törvényhozó « bátorításként » megszavazta a « talajterhelési illeték » beszedéséről szóló törvényt. Akik kezelt szennyvizüket a talajba szivárogtatják talajterhelési illeték fizetésére kötelezhetők. Az 1800 forint/m³-es illeték jóval meghaladja a csatornadíjat, így mindenki jól felfogott érdeke a csatornahálózatot igénybe venni.

A tudományos tárgyilagosság érdekében meg kell jegyezni, hogy ez az illeték, nem a környezetet, hanem csupán a szennyízkezelő vállalatok piacát védi, annak ellenére hogy az indokolás « környezetvédelem ». Csatornázott falvakban erre azért volt szükség, hogy az esetleges (bár igen ritka) polgári engedetlenségnek elejét vegyék. Kik követték volna el azt az alantas bűntettet, hogy a drága pénzért elhelyezett csatornát « kiszárítsák »? A válasz egyszerű: az igazi bűnösök a legjobban környezettudatos családok, akik alomszéket használnak (tehát fekete vizet nem termelnek) és szappanos vizükkel nyáron a kerti növényeiket öntözik, télen pedig szórógödörbe engedik, minden környezeti ártalom nélkül. A talajba szivárogtatott, fekáliás vizet nem tartalmazó, szürke vízben lévő szennyezési teher a földalatti vízkészletekbe nem jut, és kimutathatóan nem is juthat. Ezen szabály csak két kivételt ismer: karsztos talajokon és árterületeken. A talajterhelési illetékkel kapcsolatos gondokról érdemes elolvasni egyik levelezőnk tapasztalatát. Tehát az alomszéket használó « bűnös környezettudatos családok » csak a talajterhelési díj kifizetése ellenében valósíthatják meg azt a nem törvényes óhajukat, hogy a környezetet szennyvizükkel egyáltalán nem szennyezik, sőt szennyvizük száz százalékát kertjükben hasznosíthatják.

Korszerűsíteni, vagy nem a vízelosztó hálózatot?

Magyarország számos vidékén, többek között a Tiszántúlon, a természetes víztartalékok nemcsak nitrátokat, növény védőszer maradékokat, hanem arzént tartalmaznak. Ez utóbbi természetes (földtani) eredetű. A kutak vize évszázadokon át ezzel az arzénes vízzel táplálta a helyi lakosságot, minden különösebb egészségkárosodás nélkül. A jelenlegi szabványok szerint a helyi hálózatokban elosztott víz nem iható minőségű. A már elhelyezett vízelosztó hálózatokat így elvileg korszerűsíteni kellene. Nagyon fontos: a korszerűsítés szükségességéről csak az önkormányzat dönthet. A helyi vízmű (amennyiben magántulajdonban van) ilyen irányban csak javaslatot tehet az önkormányzatnak, amelyik azt elfogadja vagy nem. A nitrát és arzén eltávolítása a vízből, vagy koncentrációjának a csökkentése csak igen költséges műszaki megoldásokkal lehetséges, amit az eladósodott önkormányzatok már megvásárolni képtelenek. Csongrád megyében pl. Aradról, Romániából terveznek arzénmentes vizet importálni, amivel a helyi vizet ihatóvá hígítanák. Egy ilyen nemzetközi vízvezeték kiépítése is igen nagy befektetést igényel, amit az önkormányzatok szintén nem fedezhetnek. Ismétlem: van helyben is elegendő víz, és ezzel is lehetne ésszerűen és igen olcsón gazdálkodni.

Ekkor lépnek közbe az üzleti érdekek. Pályázati pénzek megszerzésére, az önkormányzatokra nyomást gyakorolnak annak érdekében, hogy a helyi vízellátást magánkézbe engedjék át. A befektetett összegeket viszont kizárólagosan a lakosság fogja megfizetni a kamatokkal és a (külföldi) magánvállalatok hasznával együtt. Így válik a víz egy jól eladható árúvá. Ezen mindenki veszít, az állam, az önkormányzat és a lakosság is, kivéve az érdekelt magánvállatok és a mögöttük álló bankok. Mit tehet az önkormányzat ilyen esetben?

Alkalmazza a VÍZGAZDA első főtételét,

ami szerint a víz minőségét a felhasználás igényeihez kell igazítani.

A község és az ország jövője védelmében, az ilyen döntések előtt a következő jó kérdéseket kell feltenni:

• A jelenleg elosztott víz minősége iváson és főzésen kívüli használatra (mosás, mosogatás, tisztálkodás, takarítás, stb.) megfelelő-e? A válasz minden esetben egyértelműen: IGEN!
• Egy embernek naponta mennyi, szigorúan vett, ivóvízre van szüksége? A válasz egyértelműen 5 liter körül van.
• Ezt, az ivásra és az ételek készítésére szánt vizet hogyan lehet a legolcsóbban a lakosság rendelkezésre bocsájtani, a vezetékes víz árának és a lakosság költségeinek a növelése nélkül? A válasz itt is egyértelmű: házi fordított ozmózis rendszerek elhelyezésének a támogatásával. Megvan teát az «  alternatív  », igen olcsó és hatásos megoldás!

Első lépésben az önkormányzat a helyi vízművek ilyen jellegű korszerűsítését, anyagi okokból, elutasítja. Megfelelő információval a lakossággal megérteti, hogy javasolt korszerűsítés a község anyagi lehetőségeit meghaladja. Emiatt a csapvíz iható minőségét az önkormányzat szavatolni nem tudja. A csapokból ezentúl «  ártalmatlan minőségű  » víz fog folyni, aminek a kis mennyiségben való elnyelése nem okoz egészségkárosodást.

Ezután az önkormányzat, esetleg egy helyi magánvállalkozó segítségével a házi fordított ozmózis rendszereket csoportosan megrendeli és önköltségi áron, a lakosság rendelkezésre bocsájtja. Szegény családok részére, támogatással, jutányos árat biztosít.

A közegészség és a környezet védelmében

A tisztább (romániai) vízzel hígított, vagy méregdrága külföldi technológiával kezelt víz, bár a szabványoknak megfelel, de hosszútávon való fogyasztása az egészség megőrzését nem szavatolhatja. A vegyi fertőtlenítés számos lehetséges és igen kellemetlen mellékhatással jár.

Annak ellenére, hogy a falusi vízhálózatok korszerűsítését egészségügyi érvekkel indokolják, az előzőekben javasolt alternatív megoldás legfőbb erénye pontosan a közegészség hatásosabb védelmében rejlik. Amennyiben a vizet sem ivásra, sem az ételek elkészítésére nem használjuk, a csapvízben jelenlévő néhány mikrogramm arzén, vagy a néhány milligramm nitrát felesleg nem okozhat semmilyen egészségkárosodást. Tehát háztartási alkalmazásra a korszerűsített elosztóból jövő víz a régihez képest nem jelent semmilyen bizonyítható előnyt. Ezzel szemben a házi fordított ozmózissal szűrt víz ivásra és étkezésre sokkal alkalmasabb, mint a szabványos csapvíz. Az egészséget is jobban védi. Minősége csak a legjobb ásványvizek minőségéhez hasonlítható, egészen elhanyagolható önköltségi áron. Tehát a korszerűsítés megtagadásával a lakosság egészségét védjük, nem is beszélve arról, hogy ezzel a csapvíz árának a növekedését is el lehet kerülni.

Az itt javasolt megoldással a helyi vízművek, amelyek még közületi tulajdonban vannak, nem kerülnek külföldi vállalatok kezébe. A víz alacsony árát fenntarthatóan, csak ez a megoldás szavatolhatja. A vízszolgáltatás beépül az önkormányzat szociális- és környezetvédelmi politikájába. Személyenként és évente egy bizonyos mennyiségű vizet, díjmentesen is lehetne szolgáltatni. Az ezen felüli fogyasztást, a rendelkezésre álló vízkészletek függvényében, emelkedő díjszabással mérsékelnék vagy nem. Itt a víz többé nem egy eladható árú, amiből egyesek nagy hasznot húznak, hanem egy közületi szolgáltatás.

A csatornázás következményeinek az enyhítése

Erre főleg akkor adódik lehetőség, amikor a Kormány felismeri a VÍZGAZDA alkalmazásából adódó lehetőségeket és az érvényben lévő szennyvízkezelési szabályokat módosítja.

Bár a VÍZÖNELLÁTÓ honlap magyar változata már 2003 óta olvasható az interneten, több okból a megfelelő információ nem jutott el az érdekeltekhez: a falusi lakossághoz és az önkormányzatokhoz. Ennek, és a (korabeli) politikai akarat hiányának köszönhetően az állam, az önkormányzatok és a lakosság több ezer milliárd nagyságrendű költségmegtakarítástól esett el. Nem is szólva, a közületi szennyvízkezelés vitatható környezeti behatásairól falvakban.

A csatornára és a víztisztításra elköltött hatalmas összegeket a nemzetközi nagyvállalatok a lakossággal fizettetik meg és, hála a bankoknak, … kamatosan. A környezet elemi érdeke, és a teljes szegénységbe taszított falusi családok erkölcsi joga, ezeknek a helytelen önkormányzati döntéseknek a terheit valamelyest enyhíteni. Erre, szerencsére vannak igen hatásos megoldások.

A szennyező-fizető elv alkalmazása

A közületi szennyvízkezelés elhelyezésével a vezetékes víz árához a csatornadíjat is hozzáadják, ami tulajdonképpen nem más mint a szennyező-fizető európai alapelv következetlen alkalmazása [2].

A VÍZGAZDA főtételeinek a maradéktalan alkalmazásával nemcsak a környezet védjük igen hatásosan, hanem a pénztárcánkat is. Falvakban a vízhez kötött költségeket gyakorlatilag a nullára lehet csökkenteni sőt, amint azt a következőkben vázoljuk, az eljárás a fűtési költségeket is nagyon lecsökkenti [3], ami azt jelenti, hogy a teljes megtakarítás meghaladja a vízhez kötött költségeket.

Amikor a VÍZGAZDA a szegények költségeit csökkenti

Családi szinten, első lépésben le kell szerelni a vízöblítéses vécét és alomszékkel helyettesíteni [4]. Csak már ezzel a döntéssel, a vízszámla 25 – 30 százalékkal csökken.

Ezzel párhuzamosan a kertben kiépítjük az alomszék «  termelésének  » a kezelésére a komposztketrecet, ami a konyhai és kerti hulladékokat is befogadja.

Ezzel a környezetnek is egy nagyon nagy szolgálatot tettünk: fekália és vizelet többé nem kerül a víztisztító állomásra: csökken az állomás a nitrát- és foszfát termelése, ami a folyót tehermentesíti az eutrofizáció által létrehozott igen komoly bajoktól; megelőzi az érzékeny halak pusztulását. Ennek jelentőségét még az is meghaladja, hogy a fekáliás vízzel többé nem kerül semmilyen gyógyszermaradék a folyóba, ahol az igen nagy károkat okoz. A gyógyszermaradékokat a víztisztító állomások képtelenek a vízből kivonni. Ezzel szemben az ürülékben lévő gyógyszermaradékok a komposztkészítés közben néhány hónap alatt teljesen és maradéktalanul lebomlanak.

A szappanos (szürke) víz leghatásosabb kezelése

Amennyiben a Kormány a szabályzatokat módosította, az egyik legegyszerűbb megoldás a házból kifolyó szappanos szennyvizet egy szikkasztóba ereszteni. Ha ez a módosítás nem jön létre, akkor is marad egy lehetőség. Ismervén a szappanos (szürke-víz) összetételét, nagy kár lenne ezt a vizet a csatornába beleereszteni. Annál is inkább, mert onnan az a folyóba kerül, ahol a víztisztítás ellenére a vízi életet nagyon zavarja [5]. A mosószerek víztisztító állomáson való leépítéséhez a néhány órás átfutási idő nem elegendő.

A házban termelt szappanos (mosás, mosogatás, fürdés, takarítás) szennyvizet a kerti növények tövébe lehet vezetni, ami száraz időszakokban igen értékes, és álladó vízhozam. Csak arra kell ügyelni, hogy a szennyvíz ne mindig ugyanarra a helyre kerüljön: jobb azt egy tömlő segítségével a kertben szétosztani. A nedves időszakokban fel nem használt szürke-vizet egy, a kertben elhelyezett, fóliával bélelt medencében lehet tárolni. Ezt a megoldást, ami tulajdonképpen a szennyvíz «  zárt rendszerben  » való kezelését jelenti, a jelenlegi szabályok is megengedik. A megfigyelések szerint a szabadban tárolt szürke-víz néhány nap alatt teljesen letisztul. Van aki, az öntözésre szánt mosóvíz «  feljavítására  » tri-nátrium foszfátot tartalmazó mosószert (Tomi kristály? Ingyenes reklám!) használ. A növények a foszfátot jól értékesítik [6], bár ezt a megoldást nem ajánlom és csak fenntartással közlöm.

Éltető ivóvizet a családnak

A második lépésben gondoljunk a család egészségére. A csapvíz nem védi az egészséget, még akkor sem, amikor a szabványoknak megfelel. Ehhez éltető minőségű vízre van szükség, amit természetesen csak ivásra és főzésre fogunk használni. Ezt a vizet, fordított ozmózissal, mind csapvízből, mind esővízből, mind kútvízből el lehet készíteni [7].

A kereskedelemben ivóvíz szűrésére ajánlott fordított ozmózis rendszerek viszonylag drágák, de a szűrt víz minőségét figyelembe véve, használatuk, ennek ellenére is igen gazdaságos. Érdemes megjegyezni, hogy amikor ilyen készüléket akarunk vásárolni, válasszuk a legolcsóbbat. A sokkal drágább változatokba is azonos szűrőelemet (membránt) építenek be. Az árkülönbözetet a teljesen feleslegesen hozzáadott kellékek (ionelvonó szűrő, utósózó patron, ultraibolya lámpa, stb.) okozzák. Itt a szűrt víz minősége az árral fordítottan arányos. Az ultraibolya lámpáról ajánlatos elolvasni a hatását leíró közleményt.

Az ionelvonó szűrőt és az utósózó patront jobb elfelejteni, de ha adnak a készülékhez, azokat a víz minősége érdekében, jobb leszereltetni. Az utósózó patron jogosultságát azzal indokolják, hogy a fordított ozmózis által a vízből kivont ásványi sókat pótolni kell. Először is a fordított ozmózis nem szűri ki az összes ásványi sót; a vízben marad annyi, amennyi az éltető vízben kell, hogy legyen. Másodszor az ivóvízben lévő ásványi anyagok élettani hatásairól, üzleti érdekekből, számos tévhitet terjesztenek. Ebben a témakörben ajánlatos az ide vonatkozó oldalt is elolvasni.

Jelenleg (2011) a legolcsóbb megoldás egy olyan készülék megvásárlása, amit akváriumok részére árulnak. A kereskedelemben néha igen kedvező árakat lehet találni, csak keresni kell. Az ilyen készülékek is pontosan olyan szűrőelemekkel dolgoznak, mint a legdrágábbak. A szűrt víz minősége is azonos. Vigyázat, ezekhez a készülékekhez nem adnak 12 literes műanyag tartályt mint egyes drágább készülékekhez és nyomógombos csapot. Az akváriumoknak árult készülékből a szűrt víz vékony sugárban folyik, az erre rendszeresített demizsonba vagy az alján csappal felszerelt tartályba. Amikor a tartály megtelik, a készüléket el kell zárni. Ha ez nem történik meg, a túlfolyó szűrt víz elfolyik. Egy nyomótartályt a kerámia betétes csappal egy jó vízvezeték szerelő a fordított ozmózis készülék mellé viszonylag olcsón beépíthet.

Egy fordított ozmózis berendezés a membrán öblítésére minden liter szűrt víz előállítása közben 3 – 4 liter öblítő vizet fogyaszt, ill. termel. A még igen tiszta öblítő vizet is ajánlatos egy tartályba begyűjteni és másra (pl. virágöntözésre, vagy takarításra) felhasználni. Esővíz szűrésekor az öblítő vizet az esővíztárolóba ajánlatos visszavezetni.

Ahol egy ásott kút is van a háznál

A vezetékes víz megjelenésével számos, az udvarban vagy a kertben lévő régi ásott kutat, egyszerűen üzemen kívül helyeztek. Akik be is temették, azok most rosszul járnak. Az is igaz, hogy a földet, ill. a törmeléket a régi kútból még ki lehet emelni és a kutat újra üzemeltetni.

Ahol a kutat esztelenül szennyvíz elvezetőnek használták, még ott is van lehetőség. Először a kút mélyén lévő iszapot egy megfelelő szivattyúval el kell távolítani. Ezután a kútból jobb még egy 25 – 50 cm homokréteget is kiemelni. Az így felújított kútból a vizet, egy nagy teljesítményű szivattyúval többször teljesen ki kell szippantani. A kútba befolyó tisztább víz, bár eleinte nem lesz baktérium mentes, de kertlocsolásra, később háztartási hasznosításra, mint mosás, takarítás megfelel. Még az ilyen kút vizéből is lehet, teljes biztonsággal ivóvizet készíteni. Egy fordított ozmózis szűrés után a vízben baktériumok, de még vírusok sem maradnak.

Régi kút üzembe helyezésekor, néhány hónapi használat után a kiemelt vizet elemeztetni kell. Az elemzési adatok határozzák meg azt, hogy milyen szűrőrendszert [8] kell háztartási vízellátásra a későbbiekben elhelyezni.

A régi kutakban jelenleg ma már ritkán van ivóvíz. Az esetek túlnyomó többségében viszont a víz minősége az «  ártalmatlan víz  » követelményeit kielégíti: közvetlen iváson és főzésen kívül minden háztartási használatra alkalmas.

A víz kiemelésére és a házi belső csőhálózat ellátására ma már olcsó szivattyúk állnak a rendelkezésre. Arra feltétlenül ügyelni kell, hogy kútvíz (vagy esővíz) a vezetékes vízhálózatba semmilyen körülmények között ne kerüljön. Amint meggyőződtünk arról, hogy a kút vize a család mennyiségi és minőségi igényeit kielégíti, egy vízvezeték szerelő segítségével tanácsos a belső csőhálózatot két részre osztani. Az egyik rész a vízóráról, a másik a kút szivattyújából kapja a vizet. A nem hálózati vizet szolgáltató csapok felett elvileg egy «  nem ivóvíz  » felírás van.

Belgiumi és franciaországi tapasztalatok szerint bár a kutak vize nem iható minőségű, egyetlen hátrányuk a keménység (nagyobb vízkő tartalom). Az esetek túlnyomó többségében nem ivásra szánt kútvizet egy 10 mikronos szűrőn keresztül lehet a házi hálózatba beszivattyúzni.

A helyi vízpolitika, új alapokon

Az előbbiekben megtudtuk azt, hogy igen egyszerű megoldásokkal (alomszék használata és a szappanos vízzel való kertöntözés) a csatornába már szennyvíz a házból többé nem kerül, amivel a család a környezetet többé már nem szennyezi és rombolja. Azt is megtanultuk, hogyan lehet a drága vezetékes víz fogyasztását víznélkülözés nélkül nagyon (esetenként nullára) lecsökkenteni. A víz- és csatornadíj ennek arányában csökken. A javasolt megoldásokkal a család egészségét is hatásosabban védjük.

Ezek a megoldások viszont az érdekelt vízműveknek «  nem okoznak örömet  », s ez a legkevesebb, amint mondhatunk... Ha a helyi vízmű az önkormányzat tulajdona, ennek különösebb következménye nincs. Az önkormányzat célja, nem a víz árából húzott haszon, hanem a közösség szolgálata. Magántulajdonba került vízmű esetében, mint azt már több francia nagyváros, pl. Párizs is megtette , az önkormányzat a helyi lakosság megkérdezésével (pl. referendum formájában), megkezdheti a tárgyalást a vízmű közületi tulajdonba való visszavételére. Ez az állam, a helyi közösség és főleg a lakosság érdeke.

Félreértések elkerülése végett, szeretnénk hangsúlyozni azt, hogy a VÍZÖNELLÁTÓ kis nemzetközi csapatának a célja, nem a közületi vízelosztás felszámolása. Erről szó sincs! Tudatában vagyunk annak, hogy a vezetékes víz elhelyezése a falvak lakóinak a kényelmét jelentősen javította és ezt meg is kell tartani. Viszont a tapasztalatok világszerte azt mutatják, hogy amint a vízelosztás és a szennyvízkezelés magánkézbe kerül a műszaki döntéseket nem a lakosság, sem a környezet, hanem a vízművek tulajdonosainak az anyagi érdekei szerint hozzák. Ennek a következményei :

• A vízből eladható áru lesz, amiből a lehelő legnagyobb kereskedelmi hasznot kell a részvényesek számára «  kitermelni  ».
• Nagyobb haszon reményében nagy a kísértés arra, hogy a természetes vízkészleteket, nem a jó gazda gondosságával, hanem egy bizonyos rablógazdálkodással termeljék ki. Erre pl. Franciaországban szomorú tapasztalatok vannak.
• Minél magasabb a víz ára, annál többet lehet eladásán keresni. A tapasztalat azt mutatja, hogy ennek érdekében mind a vízelosztásra, mind a szennyvízkezelésre a lehető legdrágább megoldásokat választják és javasolják. Ezzel magyarázható az a tény, hogy a szennyezést megelőző, olcsó és igen hatásos megoldásokat, rendszeresen félreteszik sőt, magánvállalatok nyomására még azokat sokszor törvényen kívül is helyezik [9].
• A vízgazdálkodással foglalkozó magánvállatok mögött is mindig nemzetközi bankok állnak, amelyek a vállalkozói hasznon felül, még kamattal is terhelik a víz piacát.

Amikor az alomszék a házat is fűti

Környezetkímélésen túl, környezetjavítás

A fentiekben leírt műszaki megoldások alkalmazásával a víz szennyezését megszüntettük, tehát olyan környezetkímélést értünk el, amelyet egyetlen, a jelenleg mindenütt törvényileg előírt, szennyvízkezelő rendszer sem biztosíthat. Ezen túlmenően az alomszék használatával környezetünket még fel is javítjuk.

A kerti komposztrendszer, nemcsak az alomszék «  termelését  », hanem a konyhai-, kerti- és szennyezett papírhulladékokat is értékes talajjavító televényfölddé alakítja át. Amennyiben a kerti gazdálkodásba a nyesedékekből származó fatöreket, ill. aprítékot is bevonjuk, a francia Jean Pain munkái alapján, a keletkezett hulladék biotömegből még nagy mennyiségű energiát is lehet, pl. a ház fűtésére, termelni, de az értékes biotömeg elégetése (szétrombolása) nélkül.

Az első magyarországi komposztkazán

Kakuk Attila és neje Varga Ágnes építette Szőregen 2011 februárjában, az első magyarországi «  komposztkazánt  » amivel családi házukat fűtötték. Utak menti fák nyesedékéből készített fatöreket használtak, aminek a segítségével két, hengeres tekercs alakú, műanyag csőből készített hőkicserélő köré egy kb. 9 köbméteres komposztkupacot építettek. A kupac építése közben a fatöreket, bőségesen locsolt vízzel itatták át. A hőkicserélőt, hőszigetelt csővel a ház padlófűtésére kapcsolták, amiben a vizet egy cirkuláltató szivattyú mozgatta.

Annak ellenére, hogy a komposztkazánt, igen kemény fagyos hidegben építették, néhány nap után a kupac belsejében a hőmérséklet 60°C-ra emelkedett és maradt is. A házi padlófűtési rendszerbe a cirkuláltató, minden órában 40 percig, 28 – 30°C-os vizet szivattyúzott, ami a ház belső hőmérsékletét 19 – 20 °C-on tartotta még hideg időben is.

Amikor Kakuk Attila a komposztkazánba az alomszék termeléséből néhány vödörnyit belekevert, a hőmérséklet néhány fokkal megemelkedett. A hőgerjesztő baktériumoknak szemmel láthatóan «  jól jött  » az emberi ürülékben lévő szerves nitrogén és foszfor.

Itt, természetesen csak egy kísérleti berendezésről van szó, bár Jean Pain, már 1973-ban könyvében arról számol be, hogy házát ezzel a rendszerrel fűtötte.

Jean Pain módszerének a rövid ismertetése

Kakuk Attila szerint a komposztkazán által termelt fűtési hőenergia, csupán a nagyon értékes komposzt készítésének a mellékterméke. A lényeg, nem az energiatermelés, hanem egy merőben új kerti és belterjes mezőgazdasági módszer kifejlesztése.

A módszert Franciaországban, az 1970-es években Jean Pain dolgozta ki. Az alapanyag a fatörek, vagy apríték, amit nyesett fák ágainak, egy erre kialakított aprítógéppel való forgácsolásával készítenek. Ez a gép, még a vastagabb, 7 – 8 cm átmérőjű ágakat is 6 mm-es forgácsokká alakítja. A forgácsokat jobb nem vastagabbra és nem vékonyabbra készíteni. Csak nyers (lehet levél is rajta), nem száraz ágakat forgácsolnak. Ez utóbbiak az aprítógépet tönkreteszik. A módszerhez elvileg mindenfajta fa felhasználható [10], még a tűlevelű fák is, csak a fa nyers legyen és ne száraz.

[10]
Szeged környékén, és talán másutt is Magyarországon, komposztkazán építésére, egyéni kezdeményezésekkel a helyben, sokszor igen sovány, szikes talajokon termelhető un. «  energiafűvel  » kísérleteznek. A tervek szerint energiafű bálákat áztatnának vízbe (vagy esetleg hígtrágyába) és azzal építenék ki a komposztkazánt. Ebben az esetben a hőkicserélőket használt lapos radiátorokból készítenék. Amennyiben ez a módszer is működik, a melegét kiadott félérett komposzt kb. egy harmadát, az energiafüvet termelő földekre vinnék vissza. A maradék két harmadot, Jean Pain módszerét követve, nagy hozamú fólia- vagy kerti termelésre hasznosítanák. Másik magyar újítás, Kakuk Attilától: a komposztkazánt egy fóliasátorba helyeznék és tetején, valamint közvetlenül mellette télen is növényeket termelnének. A megfigyelések szerint, a komposztkazán működése közben a termelt hőt kifelé is sugározza. Ezt az elveszett hőenergiát is lehet még értékesíteni.

Az aprítékot, ill. fatöreket, komposztkészítés előtt 5 – 7 napig vízben áztatják. A vízzel átitatott fatörekből kupacot készítenek. A kupac belsejében a hőmérséklet egy-két nap alatt 60°C fölé emelkedik és Jean Pain szerint 60° fölött marad 18 hónapon keresztül. Ha a cél hőenergia (meleg víz) termelése, Jean Pain «  kritikus tömegről » beszél, amit minimum 4 köbméteres kupacban állapít meg. Kakuk Attila megfigyelése szerint viszont, már kisebb kupac belseje is erősen melegszik.

Megfelelő hőkicserélő rendszerrel elvileg egy 4 – 6 köbméteres komposztkazán egy 100 m² lakóterületű napőr házat [11] egy télen keresztül fűt. Természetesen padló- vagy a belső falak alacsony hőmérsékleten (28 – 30°C-on) való fűtésével. Egy hasonló méretű, de hagyományosan szigetelt ház fűtésére 10 – 15 m²-es komposztkazán szükséges. Ezek a méretek még csak becslések. A beindult kísérletek határozzák majd meg a pontos értékeket.

A tél végén, a komposztkazán lebontásakor jelentős mennyiségű félérett komposzt áll a rendelkezésre. Tulajdonképpen ez a komposzt, a folyamat legértékesebb része. Félérett komposztot a földbe nem szabad beásni, vagy beforgatni. Itt tulajdonképpen az erdei talajokban lejátszódó humuszképződési folyamatokat utánozzuk.

A félérett (legalább 90 napos) komposztot egy 8 – 10 cm vastag rétegben a földre kiterítjük. Ebbe a komposztba lehet ültetni, vetni elvileg minden növényt. Miután csak az állt a rendelkezésére, Jean Pain az ültetvények takarására tűleveleket használt. Más takaró is megfelel, mint falevelek, vagy szalma, esetleg hulladék kartonpapír. A takarás célja a komposzt kiszáradásának a megakadályozása. Jean Pain kísérleteit Dél-Franciaországban, igen száraz éghajlat alatt, mészkő sziklás úgyszólván talaj nélküli helyen kezdte. Kertjében már az első évben paradicsomot, paprikát, salátát, dinnyét és más, jó talajt és öntözést igénylő növényekből is igen jó termés volt, minden öntözés nélkül.

A talajban élő giliszták és más élőlények a komposztot lassan a talajba viszik, amivel a tavasszal kiterített komposztréteg évente kb. 2 cm-rel csökken. Ezt a két cm-es csökkenést kell minden tavasszal utána tölteni. Tehát egy 10 m³-es komposztkazán termelése kb. 500 m² kerti föld évi komposzt igényeit fedezi. Viszont ezen a kis területen a hozamok igen magasak, valamint a növényeket még a legnagyobb szárazságban sem kell locsolni. A kiterített komposztrétegen a gyomnövények csak nagyon nehezen mennek át. A gyomirtást és kapálást is el lehet felejteni. Mondanom sem kell, hogy az ilyen kertet ásni sem szabad, ugyanis a komposzt a talaj felszínén kell, hogy maradjon. Viszont a komposztot a növények kikelése, vagy elültetése után azonnal és utána is állandó jelleggel takarni kell.

A Jean Pain -féle módszer csak belterjes kerti- vagy fóliasátoros termelésre alkalmas, viszont a hozamok, legalábbis a belgiumi Jean Pain Bizottmány (Comité Jean Pain) szerint, meghaladják a vegyi termelés hozamait, de minden vegyszer, vagy növény védőszer használata nélkül. Ezzel a módszerrel, a piacon ma hiánycikknek számító, bio-termékeket viszonylag könnyű előállítani.

ELEJÉRE